Gyűlölöm a gyűlölködőket - avagy biztonság kontra szabadság

Jelen bejegyzést egy Facebook vita ihlette, mikor is egy ismerősöm beszólt a meleg-felvonulást cikiző enyhén szélsőjobbos brigádnak.
Ahogy a közösségi oldalon is írtam, részemről biztosan szó nélkül maradt volna az egész, ha a beszólás annyi: "Szegény homofóbok, milyen szörnyű életük lehet, ha így gyűlölnek másokat" - sőt, még egy tetsziket is nyomtam volna a vita helyett.
De...

Elfogadás - vagyis mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Biztos?!

Kedves olvasóm!

Nem tudom, hányszor mondtad ki életedben, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. És azt sem tudom, hányszor nyilallt beléd a felismerés: a mindenkiben benne van mindenki, nem csak azok, akik még éppen a te tolerancia-küszöböd határa alatt élik a mindennapjaikat.
Igen, bármily furcsa, ha mindenkit el kell fogadni, akkor el kell fogadni a neonácikat, a pedofilokat, az erőszaktevőket, a pszichopatákat (hogy a "legnépszerűbb" csoportokat említsem) - és ha olyannak kell elfogadni őket, amilyenek, akkor kísérletet sem tehetünk a megváltoztatásukra.
Bizony. A mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen ezt jelenti. Szóról szóra.
Te vajon hányszor mondtad ki ezt úgy, hogy szó szerint ezt is gondoltad? És hányszor mondtad ki úgy, hogy a valóságtartalma ez volt: "El kell fogadni mindenkit, akinek az életvitele számomra még éppen elfogadható"?

De mi köze ennek a szabadsághoz, vagy a biztonsághoz?

Ma demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy mindenki egyenlő - mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg társadalmunkban. Ha tehát valamely csoport úgy dönt, hogy márpedig ő felvonulással hirdeti létezését, esetleg ünnepli azt, megteheti. Azzal a következménnyel, hogy (mivel ma demokráciában élünk) azok, akiknek a felvonulás nem tetszik, megtehetik, hogy nyilvánosan közzéteszik véleményüket.

S akinek ez nem tetszik, az is megteheti, hogy nyilvánosan közzéteszi, hogy nem tetszik, hogy a másik nyilvánosan közzétette, hogy neki nem tetszik a felvonulás - és így tovább, a végtelenségig.

A szabadság az, ami a demokráciával jár - és a szabadságnak köszönhetően mondhat, tehet bárki bármit. Függetlenül attól, hogy a többieknek ez tetszik-e, ezt elfogadják-e, azon ritka esetek kivételével, amit a törvény büntetni rendel, a szabad ember azt tesz, amit szabad. 

A szabadságnak azonban ára van. Komoly ára: a felelősség. Ha nem utasításra teszed, amit teszel, senkire át nem háríthatod a következményeket.

Ami nagyon klassz dolog, ha vállalkozó vagy, és a sikerrel járó többlet-bevételt a zsugori főnök helyett te kapod - de már lényegesen kevésbé klassz, sőt, pocsék érzés, amikor a rosszul megkötött üzlet, vagy egy korábbi tévedés nyújtja be a jó vastag következmény-számlát.

És félreértés ne essék, az életben is így van ez, nem csak a munkahelyen-vállalkozásban.

Amíg szabad vagy, mint a madár, szárnyalhatsz - de minél magasabbra repülsz, elég egy rossz mozdulat, és ezerrel csapódsz is be a földbe. Összetörve, szárnyszegetten - és egyedül csak magadat okolhatod, amiért elhagytad a biztonságos földet.

És a biztonság? Mikor vagy biztonságban?

Leginkább akkor, ha nálad okosabb, tapasztaltabb, talpraesettebb emberek mondják meg neked, mit kell csinálnod. Míg gyermek voltál, a szüleid vigyáztak rád, megtiltottak neked dolgokat, hogy megvédjenek. Amit akkor nagyon utáltál, és biztosan megfogadtad: ha nagy leszel, tuti fagylaltot fogsz enni vacsora helyett, és hajnal 3-ig nézed majd a tévét, és az első fizetésedből megveszed magadnak az oly régóta vágyott, iszonyú drága és haszontalan játékot... 

Aztán felnőttél. Ma már senki sem mondhatja meg neked, mit tegyél, és senki sem tilthat meg neked szinte semmit. Ugyanakkor, ha hibázol, már neked kell helyrehoznod, nem bújhatsz anyu szoknyája mögé, és apu sem fogja többé egy szobafogsággal megoldani a problémáidat.

Már nem vagy biztonságban.

Annyira csupán, amennyire az állam szabályozza, mit tehetsz, és mit nem.

Felvehetsz hitelt. Amennyit csak bírsz, és nyögheted a törlesztőrészletet - senki nem fogja átvállalni helyetted.

Elszórhatod a fizetésedet rögtön, ahogy megkaptad - aztán eheted a vajas/vaj nélküli kenyeret a következő fizetésig.

Mehetsz késve a munkahelyedre, vagy akár fel is mondhatsz - aztán, ha nem írnak neked ajánlólevelet, ne lepődj meg nagyon.

Elmehetsz tüntetni. És biztos lehetsz benne, hogy valaki más meg pont az ellen fog tüntetni, ami a te szívednek oly kedves ügy. Neki sem tiltja meg senki, ahogy neked sem. Igazságtalan? Dehogy.

Lehet véleményed. Ahogy nekem is. Ahogy azoknak is, akik nem értenek veled, vagy velem egyet. El is mondhatod, ahogy én is elmondtam most - és ahogy azok is elmondhatják, akik homlokegyenest ellenkezően gondolkodnak.

Már itt sem vagy biztonságban - a kutya nem véd meg attól, hogy olyanokkal találkozz a neten, akik máshogy gondolják, mint te, és legalább olyan hévvel védjék a véleményüket, mint te a sajátodat.

Akár igazuk van, akár nincs.

Akár tetszik ez neked, akár nem.

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess."

Bűn, bűntudat, bűnhődés, feloldozás

A napi médiában megjelenő cikkek és különböző önfejlesztő tréningek kerek perec elutasítják, hogy az általunk elkövetett hibákért, mások ellen elkövetett vétkekért bűntudatot érezzünk, és számtalan javaslatot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy hogyan is kerülhetjük el ezt. Persze, mivel a könnyebbik végét fogják meg a kérdésnek, nem azt tanácsolják, hogy ne kövessünk el hibát, éljünk tisztességesen...

Fontos tisztázni: a bűntudat, mint szó, nem jelent mást, mint hogy tudatában vagyunk annak, hogy valami rosszat tettünk. Hogy hibát vétettünk, másnak kárt, bajt okoztunk, akár szándékosan, akár szándékunktól függetlenül. Ezzel szerintem nincs is baj, ahhoz, ugyanis, hogy akár csak a munkánkat jól végezhessük, tisztában kell lennünk vele, mikor követünk el hibát: s nincs, nem lehet ez másként a magánéletben sem.

A bűntudatot ugyanakkor a valóságban már tulajdonképpeni bűnhődésként, önmagunk rossz érzésekkel való büntetéseként azonosítja a legtöbb ember, s tulajdonképpen ez az, amit a média és a tréningek igyekeznek kizárni az életünkből.

De jó-e ez így?

Nem hiszem. Mind a jog, mind a vallás ismeri a beismerést, valamint a megbánást is: s mindegyiket annak megfelelően értékeli. A bűn súlyosságától függően persze mind a vallás, mind a jog különböző szankciókat alkalmaz, tulajdonképpen büntető-nevelő-megelőző célzattal. Ha keresztények vagyunk, s bűnt követünk el, meg kell gyónnunk (beismerés), majd a pap által kiszabott penitenciát (büntetés vagy bűnhődés) kell lerónunk, hogy tisztult lélekkel folytathassuk az életünket (ide nem értve persze a halálos bűnöket). Ha bűncselekményt vagy szabálysértést követünk el, büntetőeljárás veszi kezdetét, melynek során vallomást tehetünk (beismerés vagy tagadás) s végül a bíróság ítélete szerinti büntetést kell elszenvednünk (bűnhődés). Ha magánjogi területen követünk el "bűnt" (szerződésszegés, károkozás, stb) szintén eljárás indulhat, mely során meghallgatnak minket (beismerés vagy tagadás) és az eljárás során született döntés alapján többnyire anyagi, pénzbeni "büntetést" fogunk elszenvedni.

Miért van ez így?

Mint már írtam korábban, a társadalmat valamilyen formában össze kell tartani - s ezen összetartáshoz elengedhetetlenek a mindenkire érvényes szabályok, azok megszegésével járó következmények, legyenek azok akár vallási, akár jogi, akár erkölcsi normák. (Ezt a három területet egyébként is meglehetősen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani.)

Ezek a normák adják a többségnek azt a biztonságot, azt a biztonság-tudatot, amelyben egy társadalom fejlődni képes. Több gondolkodó, köztük Cesare Beccaria is úgy vélte, hogy a bűnöket visszatartó erő nem a büntetés mértéke, hanem annak elkerülhetetlensége. A jog is, ahogy az erkölcs is és a vallás is a szabályosan élő többséget védi a szabályokat szegő kisebbséggel szemben. (Azt ugye nem kell elmagyaráznom, hogyha a többség szegi a szabályt, akkor az már nem élő szabály egy társadalomban?)

"De amitől mindenki retten,

Azt nem vethetjük félre büntetlen." (Tao Te King)

Miért lenne ez másként a magánéletben?

Naivitás azt gondolni, hogy a magánéletben elkövetett hibákért, bűnökért való bűntudat, bűnhődés, vagy éppen annak elmaradása semmilyen hatással nincsen az ember jövőbeni magatartására. Ha ugyanis tudjuk, hogy hibáztunk, s vállaljuk a felelősséget érte, könnyebben tanulhatunk belőle, s a jövőben könnyebben elkerülhetjük ugyanannak a hibának az elkövetését. Ezen túlmenően azt is fontos elmondani, hogy a bűn beismerése és az elkövetése alól való feloldozás, avagy a megbocsátás másként nem nyerhető el - ha nem ismerem el, nem kérek megbocsátást, csak nagyon ritkán, de leginkább soha nem kapok.

Ha még önmagunk előtt is letagadjuk, s elutasítunk minden, minket terhelő felelősséget, akkor újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el.
Hogyan tanultunk meg például helyesen írni? Először természetesen megtanultunk írni, majd leírtunk szavakat, mondatokat, s közben hibákat vétettünk. Mivel ezt a legtöbben iskolában tettük, a tanító közölte velünk, milyen hibát vétettünk, s gyakoroltatta a szó helyes leírását, hogy pontosan rögzüljön. Ezzel a folyamattal, és új szavak írásának megtanulásával fokozatosan javult a helyesírásunk, egyre kevesebb hibát vétettünk. Ha nem figyeltünk rá, később rossz osztályzatot kaphattunk büntetésként, s ha továbbra sem tanultuk meg, akkor akár az év végi osztályzatunk is bánhatta. Már ebben az egyszerű folyamatban is látható a bűn-bűntudat-büntetés-feloldozás folyamata - s bár tény, hogy elvonatkoztatott, az életben mégis szinte minden így rögzül, tudatosul az emberekben. 

Szintén az egyik fórum szeretős topicjában olvastam, hogy vajon mi a nagyobb bűn: a hűtlenség vagy a válás? Már maga a kérdés mutatja, hogy a tisztelt fórumozók pontosan tudják, bűn ez is és az is, s a vita tárgya pusztán az: melyik a nagyobb... 

Már ez a hozzáállás hibás. A bűn mértéke pusztán a várható következmények mértékét mutatja, az okozott kár, fájdalom és bánat mértékét, de a kisebb bűn is bűn.

Már ez a gondolkodás oda vezet, hogy azt méricskéljük, ki a nagyobb bűnös, és ahelyett, hogy a saját hibánkból igyekeznénk tanulni, ujjal mutogatunk egy másik bűnösre: ő bűnösebb... Mintha ezáltal a saját bűnünk alól, a várható következmények alól felmentést nyerhetnénk...


Vajon Hitler által elkövetett bűnök kevesebbek-e attól, hogy Sztálin is hasonlóakat követett el?
Ha ittasan vezetek és balesetet okozok, vajon kisebb-e a bűnöm, ha az áldozat "csak" lebénul deréktól, mintha nyaktól lefelé bénulna le?
S ha kisebb a bűnöm, vajon számít-e bármit is abból a szempontból, hogy bűnös vagyok? S vajon ha pusztán a bűnömet méricskélem, majd azt látva, hogy az enyémnél nagyobb bűnök is vannak, újra elkövetem, vajon nyerhetek-e feloldozást?

A bűn - bűntudat - bűnhődés - feloldozás így, ebben a formában egy folyamat, amely egyidős az emberiséggel. Ezt a folyamatot megszakítani, félbe vágni következmények nélkül nem lehet. A következménye pedig mindig az, hogy nem tanulunk a hibáinkból, s ha nem tanulunk, nem is fejlődhetünk. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket, újabb és újabb embereknek okozva fájdalmat.


De vajon valóban ezt akarjuk? Ez a célunk? Ezért születtünk a világra, hogy egy évszázadot sem élve minél többet árthassunk másoknak?


Minden kedves olvasómnak ajánlom figyelmébe Aranyosi Ervin: A fiú és a szögek című tanmeséjét.

"Volt egyszer egy fiú, – rossz szokással áldott.

Mindig kötözködött, mindenkit megbántott.

Mindent jobban tudott, mint a földön bárki.

Hogy mást meg ne bántson, nem tudta megállni.

Folyton veszekedett, szinte sportból tette.

Nem csoda, hogy ezért, senki sem szerette.

Egy szép napon aztán így szólott az apja:

- A világ zordságod igencsak unhatja.

Itt van egy zacskó szög, ha türelmed veszted,

ha megbántasz bárkit, ezután majd ezt tedd:

Menj a kerítéshez, fogj egy apró szeget,

Vezesd le a dühöd, mi bentről feszeget.

A nap végén aztán számold meg, hogy hányszor

borult el az elméd, a mások “bajától”.

Úgy is történt aztán, s a fiú megtette,

Minden újabb bántást, szögelés követte.

Első nap harminchét volt a szegek száma,

mit a fiú bevert a kerítés fába.

Elszégyellte magát, ilyen nagy szám láttán,

s uralkodni kezdett indulatosságán.

Napról napra csökkent a szeg mennyisége,

az volt csak a kérdés, hogy mikor lesz vége.

Majd eljött egy szép nap a fiú életébe,

mikor nem került sor, új szög beverésre.

Megkereste apját, büszkén elmesélte:

- Nem került újabb szög ma a kerítésbe.

És az apja így szólt: mától másképp tegyed,

ha nem voltál dühös, húzzál ki egy szeget.

Elszálltak a napok, szélnél sebesebben,

s láss csodát a szegek is elfogytak csendben.

Azután a fiú apja elé állott.

Lelke lenyugodva nézte a világot.

- És a kerítéshez kiballag az apja,

fia büszkeséggel művét megmutatja!

- Édes fiam, – mondja apa a  fiának,

Amit eddig tettél előnyödre válhat.

Szépen viselkedtél, tanultál belőle,

tudom nem volt könnyű, s nem szöktél előle.

De nézd a kerítést, mennyi lyuk borítja?

Az emberek lelkét pont így nyomorítja,

minden veszekedés, minden düh és bánat

nyomot hagy másokban, s bár van rá bocsánat,

az okozott sebek, mind-mind megmaradnak.

Ne bánts szavakkal se! – Jegyezd meg magadnak!

Változz előnyödre, tárd ki tiszta lelked,

válj olyan emberré, kit mások szeretnek.

Mert ha így folytatod, lesz majd sok barátod,

szeretni is könnyebb, egyszer majd belátod!"

Házasság egyenlő boldogság?

A magyar nyelv férfi és nő törvényesített kapcsolatát házasságnak nevezi. Házas-ságnak, nem pedig szerelmes-ségnek, boldog-ságnak, logikusan. Ez az intézmény ugyanis gazdasági alapokon nyugszik: a házon, ahol a férfi és nő együtt élhet elsődlegesen közös gyermekeik felnevelése céljából.
Ez tehát maga a szó jelentése, és így is működött egészen a múlt századig, amikor is elterjedt az a (szerintem) téveszme, hogy minden emberi élet célja és értelme a saját maga boldogságérzete.

Hogy miért gondolom ezt téveszmének?

Először is azért, mert bizonyított tény, hogy az ember képes boldogság nélkül leélni az életét - nagyon sokan tesznek így - s az igazi nagy irodalmi, képzőművészeti alkotások is leginkább nem a boldogságból, hanem pont a szenvedésekből, a fájdalmakból születtek meg.

Másodszor pedig azért, mert állandó, folyamatos és hosszan tartó boldogság nincs. El lehet ugyan érni egy boldog állapotot, de az élet hozta állandó változások, megoldandó feladatok, új élethelyzetek (a komoly gondokat, bajokat, betegségeket nem említve) folyamatosan kibillentik az embert a boldogság érzetéből. Ezzel nincs is baj: így működik a világ, ettől mozgalmas és változatos.

Harmadik oka pedig az önzés. Ez valahol mintha az emberbe lenne kódolva, s csak a mértéke lenne változó. Van, ahol azt mondják, ez a természetes magatartás, és az egyházak tanításai az önzetlenségről és az önfeláldozásról csak azt a célt szolgálják, hogy ne legyen az "ember embernek farkasa", működhessen a társadalom, érvényt lehessen szerezni a jognak, stb. Ugyanakkor a "boldogok a lelki szegények" kezdetű idézet a Bibliából pont arra utal, hogy boldogságot azok nyerhetik el, akik Istennek (nem embernek) tetsző életet élnek, tehát önmaguk érdekeit félretéve igyekeznek segíteni másokon, önzetlenek és önfeláldozóak. Már ebből is látszik, hogy az emberbe kódolt önzés gátja a boldogságnak, tehát az, aki a saját boldogságát keresi, akár mások boldogsága árán is: nem fogja megtalálni. (Hogy ne csak a Bibliát vegyem alapul, egy másik, több ezer éves írás, a Tao Te King így jelöli meg az égi bölcsességet: "alkotni, adni, visszavonulni".)

Felsorolásomban utolsóként jelölt, de nem utolsó ok pedig az, hogy rengetegen összekeverik a boldogság és az elégedettség fogalmát. A mai könnyűirodalom hemzseg az olyan utalásoktól, melyekben ezt a két fogalmat összemossák: az életkörülményekkel való elégedettséget illetve elégedetlenséget azonosítják a boldogsággal, valamint a boldogtalansággal. Sok ember pedig ezen fogalmakat összekeverve nem is a boldogság, pusztán az elégedettség elérésére törekszik: birtoklásra és irányításra és biztonságra.

Manapság a házasodni készülő párok a boldogságot, elsődlegesen a saját boldogságukat várják a házasságtól, s bár többnyire nem úgy indulnak a közös életnek, hogy úgyis válás lesz a vége, az esetek felében mégis ez következik be. Miért? Egyszerű: az előbbiekben leírtam, hogy egyetlen ember is csak nagyon ritkán és rövid ideig boldog, kettő együtt pedig még kevésbé. Ráadásul sokszor pont az következik be, hogy a boldogság nem egy időben éri a két felet - s az önmaga boldogságát kereső ember ezt gyakran rossz néven veszi. (Hogy a vallási tanításokra térjek vissza: az, aki a másik ember boldoggá tételét tűzi ki célul, ilyenkor boldogságot érez: erős ellentétben az önmaga boldogságát/elégedettségét kereső és váró emberrel.)
Ugyanakkor az egyházi esküvők (melyek száma alig csökkent a vallásgyakorlók számának csökkenésével) során elhangzó házassági eskü szövege szerint boldog és boldogtalan időkben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartanak egymás mellett a felek. Mára már azonban csak az eskü szövege maradt meg, de a betartására hozott erőfeszítések száma hihetetlen módon lecsökkent.

"Kiléptem a gyereknevelő kft-ből" ír egy nő a válásáról az egyik fórum szeretős topicjában, ahol is a legtöbben hűtlenségüket, kevesebben pedig a válásukat ideologizálják. A két tábor állandóan vitában áll egymással: az egyik oldal a házasság megmentése és a közös gyermekek együtt felnevelése mellett (házastársuk megcsalásával), a másik oldal pedig a borítás, a válás mellett, s az új partnerrel új közös élet mellett teszi le a voksát. Igazságot tenni ugyan nem az én dolgom, de véleményem szerint mindkét oldal hibásan gondolkodik, mivel mindkét oldal elsődlegesen a saját elégedettségét, saját boldogságát tartja szem előtt. Míg a "gyereknevelő kft"-k tagjai csupán házastársuk (s itt nem a nyitott kapcsolatban élőkre gondolok), addig a "cég"-ből kilépettek a gyermekeik boldogságát sem tartják szem előtt.
Számtalanszor elhangzik ugyan érvként az az ideológia, miszerint a gyermek akkor boldog, ha a szülei is boldogok, s tulajdonképpen a válás gyermek érdeke: ez annyira átlátszó indok, hogy az már szinte fáj. Addig ugyanis, amíg a szülők képesek egymással normális hangon beszélni, képesek a gyermekükre megfelelő mennyiségű szeretetet, időt és energiát fordítani, a gyermeknek fel sem tűnik, hogy szülei boldogok-e vagy sem. A napi szintű, ordibálással és/vagy verekedéssel járó konfliktusok, a gyermek valós és tényleges elhanyagolása mindkét szülő részéről valóban akkora károkat okozhat a gyermek lelkében, hogy a gyermeknek is érdekévé válhat a válás; de itt is csak a végső megoldásként látom a válást, értelmesebbnek tartanám, ha két felnőtt ember képes lenne az egymással kapcsolatos problémákat félretenni a gyermek érdekében.

Elvált szülők felnőtt gyermekeként van némi tapasztalatom ebben a kérdésben. Bár az én szüleim házassága eleve elhibázott lépés volt, hiszen két, egymást kibírni és elviselni képtelen ember lépett frigyre, s a házasságuk évei alatt alig volt egy békében töltött perc, s bár én magam kívántam gyermekként sokszor, bárcsak elválnának, mégis: mind a párkapcsolatuk, mind az egymáshoz való viszonyuk, mind a válásuk komoly hatással voltak, s talán még vannak is az én párkapcsolataimra, a férfiakhoz való viszonyomra, a kapcsolatokban való kitartásomra, valamint az önértékelésemre.
Mit gondolunk tehát, ott, ahol ez nincs így, nincsenek jóformán háborús helyzetek, ott miért is kívánná a gyermek a válást?

A gyermek kívánsága, és szerintem joga is a kiegyensúlyozott gyermekkor. Nem ő döntött úgy, hogy a világra jön, szülei a felelősek érte, s így azért is, hogy ezt biztosítsák a számára. Fájóbbnak látom, ha egy szülő, saját öröm-, boldogság-, elégedettség-érzetét előtérbe helyezve kiteszi a gyermekét mindazoknak a változásoknak, bizonytalanságoknak és nehézségeknek, amik egy válással járnak, annál, ha ugyanennek a gyermeknek a szülei, két felnőtt ember boldogtalan. Még fájóbbnak látom, ha nem egy, hanem kettő, három, vagy még ennél is több gyermek szenvedi meg szülei önzését.

Bár a már házasoknak/elváltaknak tán későn jön a tanácsom, a jövőben házasulóknak még jól jöhet. Mielőtt házasságot kötnél valakivel, ne azt kérdezd meg magadtól: "ez a férfi/nő boldoggá tud-e tenni", hanem a következő kérdéseket tedd fel magadnak:

• boldoggá tudom-e tenni ezt a férfit/nőt?
• tisztelem-e annyira, hogy az iránta érzett szeretetem ne fordulhasson át gyűlöletbe?
• tisztelem-e annyira, hogy együtt tudjak vele élni szerelem és boldogság nélkül is?
• szeretem-e annyira, hogy az ő boldogságát a magamé elé helyezzem?

Ha már házasságkötés előtt nemmel, vagy bizonytalansággal reagálsz a kérdésekre, ne esküdj. Ha mégis esküt teszel, ne vállalj gyermeket.

S mielőtt gyermeket vállalnátok:

• saját örömömre vállalom-e leendő gyermekünket? (ha igen, ne vállalj gyermeket)
• kész vagyok-e feláldozni saját örömömet, boldogságomat, szükségleteimet leendő gyermekem érdekében? (ha nem, ne vállalj gyermeket)

Ha ezen kérdésekre adott megfelelő válaszok esetén később mégsem működik jól a házasságod, ne merülj az önsajnálatba se és az önvádba se, de házastársadat se vádold: valószínűleg mindketten hibáztatok, vállaljátok fel együtt ennek a következményeit, felelősen, felnőtthöz méltó módon.

Azért írtam le mindezeket, mert úgy gondolom, a felnőtt léttel együtt jár a felelősség. Felelősség önmagunkért, választásainkért, döntéseinkért, cselekedeteinkért, s felelősség azokért is, akik hozzánk tartoznak. Sokkal nagyobb azonban a felelősségünk, ha a gyermekünkről van szó: ő csak és kizárólag a mi akaratunkból jön/jött/jöhetett a világra, s így nincsen jogunk elvenni tőle semmit a saját érdekünkben. Ha ennek belátásához nem vagyunk elég felelősségteljesek: nincs jogunk más életéről dönteni.

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.” (Goethe)