Szex, mint kötelesség a házasságban

No, ismét egy fórum, de egy másik topicja adta az ihletet ezen írás megszületéséhez. Ugyanaz a fórum, mint az előzőekben említett, de a topic témája a házasságon belüli szex mennyisége, vagyis pontosabban az erre való igény.
A napokban felmerült kérdésként, hogy vajon a házastársi kötelezettségek köreibe tartozik-e a szex, avagy sem.

Először is, mivel szinte szitokszóként használják sokan, fontos tisztázni, hogy mi is az a kötelesség. Kötelesség minden olyan tevékenység, melyet el kell végeznem, függetlenül attól, van-e kedvem, tetszik-e nekem, jólesik-e, s ezen teljesítés elmulasztása következményeket, sok esetben akár kényszerítést is vonhat maga után.
Kötelességünk ilyenformán az adófizetés, a gyermekünkről, vagy idős szüleinkről való gondoskodás, az általunk megkötött szerződések betartása, a szórakoztató eszközök rendeltetésszerű használata és még sorolhatnánk a végtelenségig: általánosságban elmondható, hogy az élet minden területén találunk kötelességet.

Igen ám, de fontos azt is tisztázni, hogy pusztán azért, mert az éppen adott szándékunk egybeesik a teljesítendő kötelességgel, s nem a következménytől való félelmünkben teljesítjük, attól még a kötelesség kötelesség marad. Függetlenül attól kötelesség, hogy éppen az adott pillanatban jólesik, élvezetes számunkra, vagy kedvünk van hozzá.

Aztán ott a kérdés, kicsit elvontabban, hogy vajon a házasságnak része-e a szex, avagy sem.
Nos. Khm. Ez körülbelül olyan kérdés, mint hogy a kenyérnek vajon része-e a liszt. Ha csak azt vesszük alapul, miről is szól az apasági vélelem: "a gyermek apjának azt kell tekinteni, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő, vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állott." Tehát itt is látjuk, hogy a törvény azt mondja, akármilyen rövidke ideig is voltak házasok, a férj az apa, és ugye apa az lehet, akinek szexuális kapcsolata volt az anyával.
A vélelem ugyan megdönthető, de még a megdöntés sem arra irányul többnyire, hogy a házasság alatt férj és feleség egymással nem lép szexuális kapcsolatra, nem: pusztán arra, hogy az anya más férfivel (is) létesített ilyen természetű viszonyt, merthogy szex nélkül meglehetősen nehézkes teherbe esni...

Végre tisztáztuk, hogy mi a kötelesség, hogy a házasságnak része a szex. Na, most jön a neheze: vajon házastársunk felé irányuló kötelességünk-e?

Mik is azok a házastársi kötelezettségek. Elmondható, ugye, hogy aki ma Magyarországon házasságot köt, azt a törvény betartásának szándékával teszi, függetlenül attól, egyházi esküvőt tart-e? Nézzük akkor a törvény szövegét:


"a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek."


Hűséggel, és támogatással tartozunk házastársunknak. A legtöbben persze ezt a két kötelezettséget pusztán anyagi oldalról szemlélik, a hűséget pusztán mint szexuális hűséget, a támogatást pedig mint pénzbeni juttatást. De ez, elárulom, nem fedi a valóságot. A törvény ugyanis külön beszél a vagyonjogról, teljes fejezetet szán neki, ebből is látszik, hogy ez a kijelentése a jogalkotónak sokkal tágabb értelmű.

Mi a hűség, mármint azon kívül, hogy nem élünk nemi életet mással?

A hűség fogalma ennél sokkal tágabb. A hűség azt jelenti, hogy olyanok maradunk, amilyenek voltunk - nagyszerűen mutatja ezt akár a szöveghűség kifejezés is: olyan, mint az eredeti, vagy ahhoz nagyon-nagyon közel áll, vagy a hű önmagához kifejezés - nem cselekszik másként, mint amilyen valójában.
Régen, mikor hűségesküt tettek az uralkodónak, az ígéret arra vonatkozott, hogy pontosan úgy szolgálják urukat a jövőben, mint ahogy azt tették az eskü idején - s bár az eskübe az is beletartozott, hogy más urat nem szolgálnak, de ez része, s nem lényege volt a hűségnek.

Mikor egy férfi és egy nő házasságot köt, összekötik az életüket egymással, s bár ma már sokszor csak rövid időre, mégis: a hűség kötelezettsége alapján azt vállalják, hogy az eredeti állapotot fenntartják.
Nem változtatnak tehát az eredeti viselkedésükön egymással szemben, hanem úgy viszonyulnak továbbra is egymáshoz, mint kapcsolatuk kezdetén: szeretettel, tisztelettel, odaadással.

Mi a támogatás, azon kívül, hogy közösen viseljük az anyagi terheket?

A támogatás, hogy egymás támaszai leszünk az élet viharaiban, hogy bíztatjuk, bátorítjuk, segítjük társunkat mindabban, ami számára fontos. Nem akadályozzuk abban, hogy önmaga lehessen mellettünk, nem ítélkezünk felette. Elkövetünk minden tőlünk telhetőt, hogy társunk minden igényét kielégíthessük, és megteszünk mindent, hogy megvédjük őt a bajoktól. Ezt jelenti tágabb értelemben a támogatás.

E két fogalom ismeretében vizsgáljuk meg, mit is vállalunk a házasságkötéskor.

Vegyünk két, egymást tisztelő és szerető embert a kapcsolatuk kezdetén. Mi jellemzi őket?
Mosolyognak egymásra, szépen beszélnek egymással, mindent elkövetnek, hogy minél több időt tölthessenek együtt, s nem kevés időt töltenek az ágyban is (vagy asztalon, vagy kertben, vagy autóban, kinek-kinek vérmérséklete szerint). Egymás életét minden szempontból megkönnyíteni igyekeznek, akár tevőlegesen is. Közösen tervezik a jövőjüket, s nagyon elképzelni sem tudják, hogy valaha majd külön élnek, egymástól távol, egymást gyűlölve, mást szeretve. Más, ellenkező nemű embertársaik felé nem közelednek, feléjük bizonyos hűvösebb magatartást tanúsítanak. Egymás titkait megtartják, nem árulják el azokat másnak.

Ha ők egymással házasságot kötnek, ezzel a hűség és a támogatás kötelességét veszik magukra, önként és dalolva, hiszen ez akkor az akaratukkal megegyező. Tehát azt vállalják, hogy ezt az állapotot: a szép beszédet, a mosolyt, a közös időt, a törődést, a szexualitást és a jövővel kapcsolatos közös tervezést ezentúl mind így, vagy ehhez rendkívül hasonló módon fenntartják - valamint: egymás vágyainak, igényeinek, álmainak megvalósulását támogatják, tevőlegesen is. Vállalják azt is, hogy mások felé fenntartják hűvösebb viselkedésüket: itt jelenik meg a testi hűség. S azt is, hogy egymás titkait megtartják, tehát a jövőben sem árulják el másnak.

Szóval tisztáztuk végre a házastársunk felé irányuló kötelességeinket, most akkor nézzük meg, miért is tartozhat, avagy nem tartozhat a kötelességeink közé a szex.

Vegyük elsőként a támogatást: bár más-más okból, férfinak és nőnek is fontos a szex. A valóságban mindketten megszenvedik a hiányát, s ahogy én látom: a nő többnyire a törődés és az odafigyelés, a férfi a testi kielégülés és az odaadás hiányát szenvedi meg. Társunk támogatásához azonban elengedhetetlen, hogy amennyiben tenni tudunk az ügyért, ő ne szenvedjen hiányt: ebből a szempontból tehát a szex is kötelesség a házasságon belül.

Aztán nézzük meg a hűség kérdését. Ugye, itt kötelezettséget vállaltunk arra vonatkozóan, hogy megőrizzük az eredeti állapotot, de legalábbis törekszünk rá: ebbe akarva-akaratlanul is beletartozik az egymással élt nemi élet, valamint az is, hogy mások iránt továbbra is hűvösek, hűek maradunk. Az eredeti állapothoz ragaszkodva, azt őrizve.

Ha tehát házasságot kötöttünk, mindegy, hogy Isten, vagy a törvény színe előtt: e két kötelesség fennáll, s e két kötelesség mindegyikéből következik az egymással élt nemi élet. Ezen (rész)kötelességünk elmulasztása bár állami kényszerintézkedést nem von maga után, következményeket igen - naivitás azt hinni, hogy nem így van.

Kötelesség. A cselekvéshez való viszonyunktól függetlenül kötelesség marad. Akár a munkánk elvégzéséről, akár az adó befizetéséről, akár gyermekünkről vagy szüleinkről való gondoskodásról van szó, a házastársunkkal való nemi élet is kötelesség.
S ahogy a főnökünknek sem mondhatjuk, hogy ma nincs kedvem, nem dolgozom; ahogy az adóhatóságnak sem mondhatjuk, hogy inkább nyaralni mennék a pénzből, nem fizetek; ahogy a gyermekünknek sem mondhatjuk: terhes számomra, nem cserélem ki a pelenkád; ahogy idős szüleinknek sem mondhatjuk: máshol jobban érezném magam, mint téged ápolva; ugyanúgy házastársunkkal sem éreztethetjük, ha éppen tehernek érezzük közeledését, ha éppen nincs kedvünk, ha éppen valami mást szívesebben csinálnánk.

S ha nem így teszünk, viseljük a következményeit.

Házasság egyenlő boldogság?

A magyar nyelv férfi és nő törvényesített kapcsolatát házasságnak nevezi. Házas-ságnak, nem pedig szerelmes-ségnek, boldog-ságnak, logikusan. Ez az intézmény ugyanis gazdasági alapokon nyugszik: a házon, ahol a férfi és nő együtt élhet elsődlegesen közös gyermekeik felnevelése céljából.
Ez tehát maga a szó jelentése, és így is működött egészen a múlt századig, amikor is elterjedt az a (szerintem) téveszme, hogy minden emberi élet célja és értelme a saját maga boldogságérzete.

Hogy miért gondolom ezt téveszmének?

Először is azért, mert bizonyított tény, hogy az ember képes boldogság nélkül leélni az életét - nagyon sokan tesznek így - s az igazi nagy irodalmi, képzőművészeti alkotások is leginkább nem a boldogságból, hanem pont a szenvedésekből, a fájdalmakból születtek meg.

Másodszor pedig azért, mert állandó, folyamatos és hosszan tartó boldogság nincs. El lehet ugyan érni egy boldog állapotot, de az élet hozta állandó változások, megoldandó feladatok, új élethelyzetek (a komoly gondokat, bajokat, betegségeket nem említve) folyamatosan kibillentik az embert a boldogság érzetéből. Ezzel nincs is baj: így működik a világ, ettől mozgalmas és változatos.

Harmadik oka pedig az önzés. Ez valahol mintha az emberbe lenne kódolva, s csak a mértéke lenne változó. Van, ahol azt mondják, ez a természetes magatartás, és az egyházak tanításai az önzetlenségről és az önfeláldozásról csak azt a célt szolgálják, hogy ne legyen az "ember embernek farkasa", működhessen a társadalom, érvényt lehessen szerezni a jognak, stb. Ugyanakkor a "boldogok a lelki szegények" kezdetű idézet a Bibliából pont arra utal, hogy boldogságot azok nyerhetik el, akik Istennek (nem embernek) tetsző életet élnek, tehát önmaguk érdekeit félretéve igyekeznek segíteni másokon, önzetlenek és önfeláldozóak. Már ebből is látszik, hogy az emberbe kódolt önzés gátja a boldogságnak, tehát az, aki a saját boldogságát keresi, akár mások boldogsága árán is: nem fogja megtalálni. (Hogy ne csak a Bibliát vegyem alapul, egy másik, több ezer éves írás, a Tao Te King így jelöli meg az égi bölcsességet: "alkotni, adni, visszavonulni".)

Felsorolásomban utolsóként jelölt, de nem utolsó ok pedig az, hogy rengetegen összekeverik a boldogság és az elégedettség fogalmát. A mai könnyűirodalom hemzseg az olyan utalásoktól, melyekben ezt a két fogalmat összemossák: az életkörülményekkel való elégedettséget illetve elégedetlenséget azonosítják a boldogsággal, valamint a boldogtalansággal. Sok ember pedig ezen fogalmakat összekeverve nem is a boldogság, pusztán az elégedettség elérésére törekszik: birtoklásra és irányításra és biztonságra.

Manapság a házasodni készülő párok a boldogságot, elsődlegesen a saját boldogságukat várják a házasságtól, s bár többnyire nem úgy indulnak a közös életnek, hogy úgyis válás lesz a vége, az esetek felében mégis ez következik be. Miért? Egyszerű: az előbbiekben leírtam, hogy egyetlen ember is csak nagyon ritkán és rövid ideig boldog, kettő együtt pedig még kevésbé. Ráadásul sokszor pont az következik be, hogy a boldogság nem egy időben éri a két felet - s az önmaga boldogságát kereső ember ezt gyakran rossz néven veszi. (Hogy a vallási tanításokra térjek vissza: az, aki a másik ember boldoggá tételét tűzi ki célul, ilyenkor boldogságot érez: erős ellentétben az önmaga boldogságát/elégedettségét kereső és váró emberrel.)
Ugyanakkor az egyházi esküvők (melyek száma alig csökkent a vallásgyakorlók számának csökkenésével) során elhangzó házassági eskü szövege szerint boldog és boldogtalan időkben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartanak egymás mellett a felek. Mára már azonban csak az eskü szövege maradt meg, de a betartására hozott erőfeszítések száma hihetetlen módon lecsökkent.

"Kiléptem a gyereknevelő kft-ből" ír egy nő a válásáról az egyik fórum szeretős topicjában, ahol is a legtöbben hűtlenségüket, kevesebben pedig a válásukat ideologizálják. A két tábor állandóan vitában áll egymással: az egyik oldal a házasság megmentése és a közös gyermekek együtt felnevelése mellett (házastársuk megcsalásával), a másik oldal pedig a borítás, a válás mellett, s az új partnerrel új közös élet mellett teszi le a voksát. Igazságot tenni ugyan nem az én dolgom, de véleményem szerint mindkét oldal hibásan gondolkodik, mivel mindkét oldal elsődlegesen a saját elégedettségét, saját boldogságát tartja szem előtt. Míg a "gyereknevelő kft"-k tagjai csupán házastársuk (s itt nem a nyitott kapcsolatban élőkre gondolok), addig a "cég"-ből kilépettek a gyermekeik boldogságát sem tartják szem előtt.
Számtalanszor elhangzik ugyan érvként az az ideológia, miszerint a gyermek akkor boldog, ha a szülei is boldogok, s tulajdonképpen a válás gyermek érdeke: ez annyira átlátszó indok, hogy az már szinte fáj. Addig ugyanis, amíg a szülők képesek egymással normális hangon beszélni, képesek a gyermekükre megfelelő mennyiségű szeretetet, időt és energiát fordítani, a gyermeknek fel sem tűnik, hogy szülei boldogok-e vagy sem. A napi szintű, ordibálással és/vagy verekedéssel járó konfliktusok, a gyermek valós és tényleges elhanyagolása mindkét szülő részéről valóban akkora károkat okozhat a gyermek lelkében, hogy a gyermeknek is érdekévé válhat a válás; de itt is csak a végső megoldásként látom a válást, értelmesebbnek tartanám, ha két felnőtt ember képes lenne az egymással kapcsolatos problémákat félretenni a gyermek érdekében.

Elvált szülők felnőtt gyermekeként van némi tapasztalatom ebben a kérdésben. Bár az én szüleim házassága eleve elhibázott lépés volt, hiszen két, egymást kibírni és elviselni képtelen ember lépett frigyre, s a házasságuk évei alatt alig volt egy békében töltött perc, s bár én magam kívántam gyermekként sokszor, bárcsak elválnának, mégis: mind a párkapcsolatuk, mind az egymáshoz való viszonyuk, mind a válásuk komoly hatással voltak, s talán még vannak is az én párkapcsolataimra, a férfiakhoz való viszonyomra, a kapcsolatokban való kitartásomra, valamint az önértékelésemre.
Mit gondolunk tehát, ott, ahol ez nincs így, nincsenek jóformán háborús helyzetek, ott miért is kívánná a gyermek a válást?

A gyermek kívánsága, és szerintem joga is a kiegyensúlyozott gyermekkor. Nem ő döntött úgy, hogy a világra jön, szülei a felelősek érte, s így azért is, hogy ezt biztosítsák a számára. Fájóbbnak látom, ha egy szülő, saját öröm-, boldogság-, elégedettség-érzetét előtérbe helyezve kiteszi a gyermekét mindazoknak a változásoknak, bizonytalanságoknak és nehézségeknek, amik egy válással járnak, annál, ha ugyanennek a gyermeknek a szülei, két felnőtt ember boldogtalan. Még fájóbbnak látom, ha nem egy, hanem kettő, három, vagy még ennél is több gyermek szenvedi meg szülei önzését.

Bár a már házasoknak/elváltaknak tán későn jön a tanácsom, a jövőben házasulóknak még jól jöhet. Mielőtt házasságot kötnél valakivel, ne azt kérdezd meg magadtól: "ez a férfi/nő boldoggá tud-e tenni", hanem a következő kérdéseket tedd fel magadnak:

• boldoggá tudom-e tenni ezt a férfit/nőt?
• tisztelem-e annyira, hogy az iránta érzett szeretetem ne fordulhasson át gyűlöletbe?
• tisztelem-e annyira, hogy együtt tudjak vele élni szerelem és boldogság nélkül is?
• szeretem-e annyira, hogy az ő boldogságát a magamé elé helyezzem?

Ha már házasságkötés előtt nemmel, vagy bizonytalansággal reagálsz a kérdésekre, ne esküdj. Ha mégis esküt teszel, ne vállalj gyermeket.

S mielőtt gyermeket vállalnátok:

• saját örömömre vállalom-e leendő gyermekünket? (ha igen, ne vállalj gyermeket)
• kész vagyok-e feláldozni saját örömömet, boldogságomat, szükségleteimet leendő gyermekem érdekében? (ha nem, ne vállalj gyermeket)

Ha ezen kérdésekre adott megfelelő válaszok esetén később mégsem működik jól a házasságod, ne merülj az önsajnálatba se és az önvádba se, de házastársadat se vádold: valószínűleg mindketten hibáztatok, vállaljátok fel együtt ennek a következményeit, felelősen, felnőtthöz méltó módon.

Azért írtam le mindezeket, mert úgy gondolom, a felnőtt léttel együtt jár a felelősség. Felelősség önmagunkért, választásainkért, döntéseinkért, cselekedeteinkért, s felelősség azokért is, akik hozzánk tartoznak. Sokkal nagyobb azonban a felelősségünk, ha a gyermekünkről van szó: ő csak és kizárólag a mi akaratunkból jön/jött/jöhetett a világra, s így nincsen jogunk elvenni tőle semmit a saját érdekünkben. Ha ennek belátásához nem vagyunk elég felelősségteljesek: nincs jogunk más életéről dönteni.

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.” (Goethe)

Született (???) feleségek

Időnként elgondolkodom, mitől is lett ilyen nagyon népszerű, leginkább a nők körében ez a sorozat.

Címe: Született feleségek. Ebből azt gondolhatnánk, hogy olyan nőkről szól, akik feleségnek valók, annak születtek, az életük kifejezetten erről szól. Magyarul: mindenük a családjuk, és minden mást az életben (karrier, pasizás, bulizás) ennek rendelnek alá.

Már az első néhány rész, az első évad megmutatja, hogy nem így van. A sorozat szereplőinek leginkább saját kényelmük, örömük érdekel, függetlenül férjeiktől, gyerekeiktől, otthonuktól.

A hűség, megbízhatóság, őszinteség, gyermekekkel való odaadó törődés, a családfenntartó nyugodt hátterének biztosítása tulajdonképpen egyik feleségről sem mondható el, ezen tulajdonságokkal egyik hölgyet sem ruházta fel a forgatókönyv-író.

Sőt. A hazugság, a hűtlenség, a tudatlanság, az erőszakosság és a hanyagság inkább jellemzi ezeket a szereplőket, amit azért valljunk be: nagyon kevés férj szeretne a feleségében látni.

Vegyük egyesével.

Elsőként vegyük elő Bree-t, aki a tökéletes háziasszony és tökéletes anya szerepét próbálja mutatni, éppen csak jobban izgatja a terítők vasaltsága gyermekei érzelmi életénél, tanulmányi eredményeinél, jobban foglalkoztatja a rend és a tisztaság, mint bármi. Persze, családi élete már az első évadban működésképtelenné válik, és több évadon keresztül nyomon követhetjük, hogy még egy  ugyanolyan pasival sem képes hosszútávon együttélni, mint amilyen ő maga.

Folytassuk talán Lynette-tel, aki egyrészt több gyermeket vállalt, mint amennyire normális emberhez méltóan képes odafigyelni, másrészt viszont évadokon keresztül ingázik a család és a karrier kérdése között, egyszerre akarná mindkettőt. Férje bár türelmes, nyugodt, megértő: egy csepp tiszteletet sem kap feleségétől. Ha ő dolgozik, akkor azért, ha ő marad otthon a gyerekekkel, akkor azért.

Emlékezzünk meg Susanről is, aki szintén képtelen bármilyen férfi mellett tartósan megmaradni évadokon keresztül, saját gyerekét sem képes anyaként nevelni, sorozatosan bajba kerül, amiből persze mindig valaki másnak (többnyire egy férfinak) kell őt kihúzni. A nő egész egyszerűen életképtelen, de még ahhoz sem elég értelmes, hogy ezt belássa, és akár kompromisszumok árán, de egyetlen pasi mellett maradjon, aki várhatóan a jövőben is kihúzza majd a bajból.

Na, Gabrielle a csúcsok csúcsa. Olyan, mint egy tüzelő szuka, jóformán bármelyik pasival hajlandó ágyba bújni, aki egy kicsit is jobban néz ki. Férje mellett csak addig tart ki, míg az elég gazdag, de mikor a pasi elveszti a vagyont, a "jóban-rosszban" kezdetű esküt hősnőnk villámgyorsan elfelejti. Keres inkább egy másik férjet, akit aztán megcsal az előzővel, mikor az már kezdi visszaszerezni régi vagyonát. S a csodás békülés sem várat magára: amint Carlos ismét gazdag, Gaby azonnal boldogan omlik a karjába...

Az egy-két évadban felbukkanó nőkről nem nyilatkoznék, szerintem ez a négy elég ahhoz, hogy láthassuk, milyennek is kéne lennie egy született feleségnek.
Persze, lehetne itt azzal érvelni, hogy "az élet bonyolult" meg "ne ítélkezzünk" na de könyörgöm... Szórakoztató, hogy egy nő prostituáltként viselkedik? Szórakoztató, hogy úgy beszél, mint egy kocsis? Vagy az, hogy életképtelen? De mégis, mi ebben a vicces? Tényleg van olyan, aki egy ilyen sorozat megtekintését követően értékelhetőnek, vagy helyesnek látja, amit a szereplők művelnek?
Még barátnőnek sem jók, hiszen folyamatosan elárulják egymást, kiszúrnak egymással, az egyik a másik pasiját szedi össze, vagy volt férjével folytat viszonyt, vagy...

Te a saját lányodat melyik szerepben látnád szívesen?