Volt egyszer, hol nem volt, olyan régen, hogy még az üknagyapáink üknagyapái sem emlékeznek rá, volt egyszer egy bolygó. Gyönyörű szép hely volt, benépesítve állatokkal és növényekkel, madarak csicseregtek a fákon, nappal világos volt, éjszaka sötét, tiszta vizű patakok és tavak táplálták a szomjazót, s a fákról friss gyümölcsök kínálták magukat az éhezőknek.
Ezen a gyönyörű bolygón élt Mo, az ember is, több társával együtt, kisebb közösségekben. Ha éhesek voltak, vadásztak, ha szomjasak voltak, ittak a patakból, s bizony előfordult, hogy közülük néhányan a ragadozóknak estek áldozatul. Úgy gondolták azonban, hogy ez így van jól: látták a világ körforgását, s tudták, hogy ebbe ők is beletartoznak, s nem gondolták különbnek vagy többnek magukat a bolygón élő többi lénynél. Csodálták, ahogy úsznak a halak a víz alatt, ahogy a madarak repülnek az égen, a növényeket, melyek árnyékot, sokszor táplálékot és otthont biztosítottak nekik.
Ugyanígy viszonyultak egymáshoz is: mindenki tudását tisztelték, képességeit mindenki a közösség érdekében használta fel, s így nem is voltak haszontalan tagjai a csoportnak.Senki nem vett ki többet a közös ételből, mint amennyire szüksége volt, s így mindig mindenkinek elég jutott. Ekkor még csak az erkölcs létezett, a fogalma nem volt ismert, hiszen ettől eltérő cselekedetet senki sem ismert.
Történt egyszer, hogy Mo sétája során egy gyönyörű követ talált, egyetlen darabot, olyan szépet, amilyet még sosem látott. Első gondolata az volt, hogy megosztja társaival, de hiába próbálta eldarabolni, nem sikerült. Rájött, hogy mivel ebből a kőből csupán egyetlen darab van, nem fog tudni rajta megosztozni másokkal, végül a ruhájába rejtve visszament társaihoz, s próbálta tovább élni az életét, ahogy korábban. Időnként szerette megnézegetni a követ, de mivel nem akarta, hogy társai meglássák, ezért ezt csak egyedül, titokban tehette.
A titokkal azonban együtt jött egy rossz érzés: a félelem. Félt attól, hogy valaki meglátja a kövét, és elveszi tőle, félt attól, hogy baja esik, ha kiderül, hogy eltitkolta. A félelem a mindennapjai részévé vált.
Egy napon már odáig jutott, hogy megmagyarázhatatlanul rettegett például attól, hogy nem jut neki elég élelem, s attól is, hogy télen fázni fog. Sokat gondolkodott a dolgon, próbált megoldást keresni, de mikor a többieknek beszélt érzéseiről, társai nem értették, mire is gondolhat. "Eddig is mindig jutott mindenből elég" felelték "mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon." Viszont amíg gondolkodott, figyelme sokszor elkalandozott teendőiről, s azokat csak lassan, vagy egyáltalán nem tudta elvégezni. Társai felfigyeltek erre is, azt hitték, hogy beteg, adtak neki gyógyfüveket, és pár napra pihenni küldték. Mi sem kellett több neki, néhány napig elegendő ideje volt gondolkodni a megoldáson, valamint végre a követ is biztonságban nézegethette, hiszen a beteget társai mindig hagyják pihenni.
Miközben gondolkodott, hogyan is védje meg a kövét, és hogyan biztosítsa, hogy mindig legyen elegendő élelme, eszébe jutott, hogy az az érzés, amit érzett, akár segítségére is lehet. Azt tudta ugyan, hogy társai előtt ez ismeretlen érzés, de szépen lassan rájött, hogy ha bekövetkezik a baj, sokkal könnyebb lesz a félelem magvait bennük is elültetni.
Így gondolkodott, s úgy döntött, éjszaka, amikor mindenki alszik, eltünteti a közös étel egy részét - majd a gondolatot tett követte. Az ellopott élelmet még az éjszaka folyamán egy barlangba rejtette, s hosszú idő után először újra békésen tudott aludni.
Másnap csupán a közös étkezésnél derült fény a bajra, s az emberek azt sem tudták, mihez kezdjenek. Ugyan volt elég gyümölcs a fákon, s azzal kiegészítve elegendő lett volna az élelem mindenkinek, mégis, a nagy felfordulásban ez senkinek nem jutott az eszébe. Ekkor jött elő Mo, akiről társai tudták, hogy valami hasonló bajt jósolt, s őt kérdezték meg, mitévők legyenek. Mo látszólag hosszas gondolkodás után azt mondta, az étel felét tegyék félre hasonló esetre, bízzák rá, majd ő megőrzi, a maradék ételt osszák szét és egészítsék ki némi gyümölccsel. De hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek hasonló esetek, ezentúl egy ideig mindenkinek kevesebbet kell enni, s a megmaradó élelmet ezentúl tartalékolni kell.
Társai örültek, hogy a helyzetet megoldotta, s megfogadták a tanácsát: az étel egy részéről mindenki lemondott, s ezt a részt mindig rábízták. Ő pedig a rábízott élelmet mindig elvitte a barlangba, ahol minden alkalommal jóllakott, és az étel egyre csak gyűlt és gyűlt.
Mentek tovább a dolgok a maguk útján, az emberek egyre csak fogytak, s kicsit mindig éhesek maradtak, míg Mo egyre csak hízott: s mivel úgy gondolta, őt az élelem őrzésének feladata felmenti a közösségi munka elvégzése alól, így többet már nem is dolgozott. A csoport egyik tagjának azonban feltűnt, hogy míg ők fogynak és éheznek, Mo mégis hízik, s ez nem tetszett neki. Elhatározta, hogy követni fogja őt, s megnézi, mitől is hízik ez az ember oly nagyon. A barlanghoz érve meglátta, hogy Mo a közös ételből falatozik, de Mo is észrevette őt. Mivel félt, hogy társa elárulja tettét a többieknek, s elmondja azt is, hol tartja az élelmet, mielőtt még társa visszatérhetett volna a többiek közé, egy kővel agyoncsapta, s a testét visszavonszolta a csoport táborába.
"Ez az ember" mondta "lopni akart a közös ételből. El akarta venni, ami minket illet, ezért el kellett őt pusztítanom." A többiek megdöbbenve nézték, de hittek Monak, s várták a következő tanácsát. "Azért, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerülhessük, kiválasztok négy embert, akik felváltva őrzik majd a közös élelmet. Ők természetesen, hogy az élelmet megóvni tudják, teljes adagokat kapnak majd, viszont így már a jövőben több élelemről kell majd lemondanotok." Az emberek, bár nem örültek, elfogadták e bölcs ember szavait, s az általa kiválasztott négy ember kettesével, egymást váltva őrizte a barlangot. Mivel ők hozzáfértek az élelemhez, jól tápláltak lettek, a többi ember viszont egyre ritkábban lakott jól, egyre többen betegedtek meg, egyre kevesebben tudtak vadászni és halászni.
Mo viszont nagyon magányos volt, hiszen mindig az élelmet, valamint a követ őrizte; nem bízott az őrökben sem. Mivel nem volt kivel beszélgetnie, elkezdett a kőhöz beszélni.
Egy napon aztán az egyik őr meghallotta, mikor a kőhöz beszélt, s rá is kérdezett a dologra.
Mo ijedtségében elejtette a követ, miközben így válaszolt "Kivel beszélnék... Őseinkkel beszélek, azoknak a szellemeivel, akik már nincsenek köztünk. Ők jelezték számomra a bajt, ők adtak tanácsot, mitévők legyünk, mikor kevés volt az élelem.Most is, a mostani bajban is az ő tanácsukat kérem." Az őr ezen nagyon elcsodálkozott, s mikor szolgálata letelt, elmesélte ezt a faluban lakóknak is. Az emberek innentől kezdve még jobban csodálták ezt a különleges embert, aki az ősök szellemével képes beszélni, s mivel nagyon érdekelte őket, mi történik a holtakkal, ahányszor a faluban járt, annyiszor kérdezték meg őt erről. Mivel köve elveszett, szomorkodott, de mivel az emberekkel újra volt miről beszélnie, hamar elfeledte bánatát.
Elmondta az embereknek, hogy nem csak testük van, mint az állatoknak, de lelkük is: ezért is tudnak beszélni, írni. Elmondta nekik, hogy a halált követően a lélek tovább él, csak a test hal meg, s hogy hogyan él tovább a lélek, lesz-e elegendő élelme a halál után, az attól függ, mennyire élte a szabályok szerint az életét. Társai ezt elfogadták, hiszen Mo volt az egyetlen, aki tudott beszélni az ősök szellemeivel.
Történt egy napon, hogy Monak nagyon megtetszett egy asszony, akivel szívesen töltötte volna az idejét, de ez az asszony az egyik társához tartozott, s egyébként sem tetszett neki Mo. Mikor Mo már annyira vágyott az asszony társaságára, elcsalta őt a szálláshelyről, ki a barlanghoz, ahol az asszony gyermekeinek kínált ételadagok növelésével végül sikerült rábeszélnie az együttlétre. Igen ám, de alig kezdett hozzá Mo az asszony testének élvezetéhez, megjelent az asszony társa, s haragjában Mora támadt. Mivel ez a férfi is sokat éhezett, Mo viszont jól táplált volt, végül Mo győzött – ismét egy társa élete árán. Az asszony azonban nem akarta elhallgatni a többiek előtt a történteket, s Mo csak úgy tudta rávenni őt erre, hogy megígérte: a jövőben sem az asszonynak, sem a gyermekeinek nem lesz hiánya élelemből. Közösen elrejtették hát a holttestet, hogy a vadállatok elhurcolják – s ettől fogva Mo, az asszony és a gyermekei együtt éltek.
Ahogy telt-múlt az idő, Monak és asszonyának közös gyermekei is születtek, akik szintén részesülhettek a több táplálékból, s akiknek szintén nem kellett a közösségért dolgozniuk: ahogy nőttek-növekedtek, Mo közülük választotta ki az új őröket, s mivel négynél többen voltak, ezért az embereknek még többről kellett lemondani, s még jobban éheztek.
Az éhezéssel azonban együtt jártak más bajok is: betegségek, korai halálok, s mivel az emberek már saját élelmükhöz is alig-alig jutottak hozzá, sokan kényszerűségből a gyengébbek, a betegek és az idősek ételét vették magukhoz.
Mikor Mo megöregedett, a helyzet már szinte tarthatatlan volt: az emberek egymással verekedtek az ételért, az asszonyért, volt, hogy öltek is: aki erősebb volt a többinél, több ételhez s több asszonyhoz jutott – aki gyengébb, az éhezett és nyomorgott.
Mikor Mo halálos ágyán feküdt, s visszagondolt fiatalságára, eszébe jutott a kő, amit talált. Felismerte, hogy minden baj akkor kezdődött, amikor a követ megtalálta, s amikor ezt a követ kizárólag sajátjának akarta. Belegondolt, mi lett volna, ha a követ jó messzire hajítja, s rájött, hogy akkor a mai bajok be sem következtek volna.
Mivel meg akarta kímélni az embereket a további bajoktól, legidősebb fiát maga mellé hívatta, és saját bűneit vele kőbe vésette, hogy azokat kitörölni később senki se tudja. Mielőtt azonban az utasításokhoz magyarázatot fűzhetett volna, elfogyott az ereje és meghalt.
Mo fia, ott állt apja halálos ágyánál a kőtáblával, s azon gondolkodott, mit is akarhatott ezzel az apja. Eszébe jutott, hogy apja képes volt az ősök szellemeivel beszélni, s úgy gondolta, a tábla tartalma nem más, mint az ősök sokaságának utolsó üzenete, parancsa, s mikor kijött apja holtteste mellől, a kőtábla tartalmát így adta tovább embertársainak: „Apám, Mo, az egyetlen ember, ki az ősökkel beszélni tudott, meghalt. Őseink tengerének utolsó üzenetét tartom kezemben, ettől fogva mindannyiunknak eszerint kell élnünk, hogy az ős-tenhez juthassunk. Aki ezen parancsokat megszegi, halála után lelke éhezni és szomjúhozni fog.” Ezután átadta a táblát, melynek szövege így kezdődött:
Ne vedd el más ételét, asszonyát, életét
Ne csodálj idegen tárgyakat
Ne mondj olyat, ami nincs
