Egy gyermek halála

Mindig borzalommal tölt el, ha egy gyermek meghal. Ha balesetben, ha betegségben, pusztán szomorú vagyok - kicsit elkeseredett, hogy talán megakadályozható lett volna, ha jobban figyelünk, ha okosabbak vagyunk, ha előbb felfedezzük a kórt...

De, ha egy gyermek gyilkosság áldozatává válik, az az én szememben felfoghatatlan - és megbocsáthatatlan. Gondolkodom ilyenkor, mi lenne a megfelelő büntetés, és nem, nem találok választ a kérdésre.

Amikor valaki (lehet-e személyként utalni az ilyenre egyáltalán?!) megöl egy gyermeket, nem egy gyermeket pusztít el - hanem a jövőt. Azt a jövőt, amit az a gyermek alakíthatott volna, ha felnőhet, ha életét idejekorán el nem veszik. Hiszen lehetett volna orvos, tudós, mérnök - vagy egy újabb Gandhi, Teréz Anya, vagy egy ugyanolyan egyszerű ember, mint bármelyikünk, aki egyszerű és hétköznapi életével szebbé és jobbá tehette volna a világot.

Mi lehet a megfelelő büntetése annak, aki megöli a jövőt? Létezik egyáltalán ilyen?

Állati részem azt mondja, igen. Ordít, vérbosszúért kiabál bennem, s követeli: valaki, BÁRKI - tegyen már valamit. Véresebbnél véresebb megoldásokat javasol - és egyik sem szimpla halálbüntetés. Mértéktelen dühével és haragjával megrémít - vajon mennyivel különb annál, aki mindezt kiváltotta belőle?

Az eszem tanácstalan - ismeri ugyan az igazságjogszolgáltatás ilyen esetekre nyújtott megoldásait, azonban nincsen velük kibékülve. Mert mi lesz akkor, ha a tettes(ek) megbíznak egy jó ügyvédet, és megússzák egy ejnye-bejnye kategóriájú büntetéssel? Vagy akkor, ha még a büntetést megelőzőleg egy cellatársa vesz rajta elégtételt? És elfogadható, ha egy ilyen ember(?), letöltve büntetését, ismét a társadalom teljes jogú tagjává válik - és újra gyermekek közé mehet?
Ilyenkor az eszem követeli vissza a középkori infámia büntetését - a totális kitaszítottságot, a megbélyegzettséget... Bár őszintén szólva, sok, ennél kisebb bűnt is hajlamos lennék ezen a módon büntetni...

A szívem sajog. Kegyetlenül sajog. A fájdalomtól nem képes válaszolni, csak újabb kérdéseket felvetni. Miért? Mi vitte rá? Hogyan lehetett képes rá? Mi okozhat ilyen mértékű gonoszságot?

És valahol mélyen, halkan, suttogva megszólal bennem valami, talán a lelkem, s azt súgja: az ilyen lényeknek büntetés az élet, mert bárhová megy a világon, mindenhol átkozott lesz a sorsa. Bármilyen utat is járjon, bármerre is vigye az élet - üldözött lesz. Üldözni fogja a társadalom, a bűne, az élet - többé egyetlen békés napja sem lesz, bármeddig is él.
A legnagyobb jutalma az lenne, ha elítélnék sok-sok évre, s ezt a büntetést magánzárkában tölthetné - így nem kéne többé egyetlen emberrel sem szembenéznie.

De várhatóan nem így lesz. Várhatóan elítélik. Várhatóan életben lesz ítélethozatalkor. Várhatóan börtönbe kerül - anyák vagy apák közé. Anyák vagy apák közé, akiknek hasonló korú gyermekeik vannak, voltak, vagy lesznek. Anyák vagy apák közé - akik remélhetőleg NEM fogják megölni, hanem vigyáznak testi épségére, s arra, hogy hátralévő életének minden egyes napján szembesüljön tettével és annak súlyával.
S amikor véget ér e földi pályafutása - akkor, bárkinek is van igaza,  minden túlvilág poklát fogja kiállni egy örökkévalóságon keresztül.

Nyugodj Békében, Bence!

Te már békében nyugszol, bárhol is vagy. Akár az angyalok között, akár úton egy másik élet felé - bármennyit is szenvedtél rövid életed során, annak már vége. Továbbléphetsz.
Mielőtt félreértenéd, a Nyugodj békében kifejezés nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk, békétlen lélek lennél - inkább egy óhaj arra, hogy a mi lelkünk megnyugodjon idő előtti halálod miatt - és valóban békén hagyjon Téged, az emlékedet.

A bőr, amelyben élek

Jaj.
Mostanában előszeretettel nézek feliratos filmeket - úgy veszem észre, hogy azoknak, amelyeknek valós mondanivalója van, valahogy mostanában nem szinkronizálják.
Ez is feliratos, és mondanivalója is van - nem is akármilyen.

A borzasztó az egész filmben, hogy bár fikció, de ha belegondolunk, akár meg is történhet. A plasztikai sebészet rendkívül fejlett, viszont kevéssé ellenőrzött terület: kis hazánkban is számtalan visszaélés történt az elmúlt években. Egyre több család bomlik fel - egyre több feleség hagyja el férjét és gyermekeit, valamint egyre gyakoribb a családírtás is. Egyre nehezebb megkülönböztetni mentálisan egészséges embertársainkat azoktól, akik képtelenek felmérni döntéseik következményeit.
Előre szólok:

SPOILER következik.

Van egy ház, ahol él egy plasztikai sebész, egy bezárt lánnyal, akiről a történet elején semmit sem tudunk - és amikor megtudjuk, ki ő, akkor a legszívesebben törölnénk az információt a memóriánkból... De már nem lehet.

Lassan ismerjük meg a férfit, lassan értjük meg tetteit - csak kevés tényt közölnek a szereplők, a tragédiák súlyát leginkább képekben jeleníti meg Almodóvar, egyébként zseniálisan.
Szóval van ez a férfi, egy jóképű és sikeres plasztikai sebész - zseniális tudós a területén, hiszen a tökéletes bőrt alkotja meg, de bármily sikeres is a szakmájában, a magánélete tragédiákkal tarkított.
Meghalt szeretett felesége, tudjuk meg a történet elején, de az elvesztésének módját csak jóval később ismerjük meg. Meghalt szeretett lánya is, de a halálát megelőző körülményekre csak később derül fény. Meghaltak a szülei is - bár a biológiai anyja él, és házvezetőként dolgozik nála, ezt a történetet is csak fokozatosan ismerjük meg. És meghal a testvére is - akit ő maga öl meg.
És szinte minden tragédiának oka a nőkre vezethető vissza - hűtlenségükre, eszetlenségükre, önzésükre és tehetetlenségükre.

Először is a feleség. A film alatt megtudjuk, hogy a kedves feleség megégett egy autóban, miközben szökött a szeretőjével (aki egyben a sógora is volt), baleseteztek, és a férj maga mentette ki a kocsiból. Súlyos égési sérüléseket szenvedett - de hűtlen elhagyása ellenére a plasztikai sebész férj mégis gyógyítani, helyrehozni kívánta a sérüléseit. (Ez a nő még a gyermekét is hátrahagyta, nem törődve vele, mi lesz a jövőbeni sorsa, csak azért, hogy a szeretőjével lehessen.) Ehhez a nőhöz alkalmazkodott az egész család: besötétített ház, letakart tükrök, nehogy meglássa saját szétégett arcát, a férje pedig mindent elkövetett, hogy elkészítse azt a bőrt, ami helyrehozhatja a sérüléseit - de, amikor ez a nő véletlenül az ablakban meglátta tükröződni saját eltorzult képét, az udvaron játszó gyermekével és a neki várhatóan okozott fájdalommal és sokkal nem törődve kivetette magát az ablakon....
Aztán a lánygyermek, aki finoman szólva is elmebeteg lett halott anyja látványától - orvosi kezelések sorát követően végül már alkalmas volt arra, hogy társaságba mehessen. Mit csinált? Az első adandó alkalommal kilógott a kertbe egy sráccal - miközben a többi fiatal hallhatóan és láthatóan aktív nemi életet élt ugyanezen a területen, ő vajon mit gondolt, csak holdfényes sétára számíthat? Még meg is jegyezte a fiúnak, aki éppen be volt lőve, hogy mennyire szeret meztelenül szaladgálni - aki ezt félreértette, csókolózni kezdtek, ölelkeztek, majd mikor bekövetkezett a behatolás, a csaj sikítozni kezdett... Erre a srác, hogy elhallgattassa, leütötte, majd otthagyta. Apuka találta meg, s mikor a lány magához tért, azt hitte, az apja művelte vele mindezt - vissza a kórházba, többet látni sem bírta az apját, majd szépen kiugrott ő is egy ablakon - édesanyjához hasonlóan.
És ott van a biológiai anya - szintén szép történet. Házvezetőként a ház urának gyermeket szült (belőle lett a plasztikai sebész) valamint a ház sofőrétől is gyermeket szült (ő lett a bűnöző testvér). Lazán végignézte mindkét fia tragédiáját - nem is tett semmit ellene. Passzív szereplő, csak ártani tudott aktívan: mikor beengedte bűnöző fiát a házba.

Na, és csak végül említem meg a nők között a lányt, aki be volt zárva. Felesége arcképére formálta a plasztikai sebész - tökéletes bőrrel, arccal és testtel rendelkezett. Mikor a bűnöző fiú betört, azt hitte, régi szeretőjét látja viszont, neki is esik alaposan - s ő profin megjátszotta, hogy ő az, akit a férfi keres. A hazatérő plasztikai sebész csak a végjelenetre érkezett: feleségének arcát látta, s testén a gyűlölt testvért, aki feleségét megbolondította. Jó pár pillanatig gondolkodott, kit is lőjön le, s először a nőre fogta a fegyvert - végül saját testvérét végezte ki.
Nos, ez a lány persze igyekezett hasznot húzni az egészből - már nem volt bezárva többé. Összebújt hát megerőszakolásának napján a ház urával - másnap reggel pedig alkut kötött addigi fogvatartójával, hogy innentől marad, szabad akaratából.
El is ment vásárolni szép ruhákat, valamint síkosítót, majd mikor este újra összebújásra került volna sor, a síkosítóért szaladt le, s egy pisztolyt vett elő, ezzel lőtte le a plasztikai sebészt és az anyját is.

Ez a lány ugyanis nem volt mindig nő - férfi volt, méghozzá az a fiatal balek férfi, aki szándékától eltérően megerőszakolta a sebész lányát. Orvosunk pedig elkapta, s bosszúból átműtötte nővé - átalakította a testét, az arcát, majd végül a bőrét is több év alatt. S itt jön az igazságszolgáltatás része: a férfi, aki nemi erőszaktevő volt (bár szándéka ellenére lett azzá), maga is nemi erőszak áldozatává válik...
Szabadulásához azonban nőként kell élnie, nőként kell viselkednie és gondolkodnia - hazudni, alakoskodni, megjátszani és csábítani vágy nélkül. És bár vásárlás közben is lehetősége nyílt a szökésre, mégsem ment: előbb bosszút állt, amúgy női módra. A sebésszel elhangzó utolsó párbeszéde: "De hát megígérted!" mondta a férfi meglátva a fegyvert, "Hazudtam" felelte, és lőtt. Az anyát pedig az ágy alá elbújva lőtte le, aki így szintén képtelen volt a védekezésre...

Almodóvar gyönyörűen bemutatja a férfiakat és a nőket:
- a férfit, aki imádja a családját, és a nők kegyetlen játékaitól és önzésétől megőrül (plasztikai sebész)
- a férfit, akit pusztán ösztönei vezérelnek, és ezek kielégítésére az erőszaktól sem riad vissza (bűnöző testvér)
- a nőt, aki saját testének és szépségének a rabja, s ennek elvesztésével inkább a halált, és saját gyermekének tönkretételét választja (feleség)
- a nőt, aki tudatlansága és körültekintésének teljes hiánya miatt erőszak áldozatává válik (gyermek)
- a nőt, aki bár tudja, hogy teljességgel helytelen, amit tesz, mégis tétlenül hagyja saját gyermekeit a vesztükbe rohanni (anya)
- valamint a férfi-nőt, aki balek férfiként erőszakot követ el, majd testileg nővé válva szellemileg is igazodik a filmbéli nők viselkedéséhez.

Almodóvar filmjében az igazságszolgáltatás és a bosszú a kulcs: az összes önző, erkölcstelen vagy erőszakos cselekedet elnyeri büntetését.

Bűn, bűntudat, bűnhődés, feloldozás

A napi médiában megjelenő cikkek és különböző önfejlesztő tréningek kerek perec elutasítják, hogy az általunk elkövetett hibákért, mások ellen elkövetett vétkekért bűntudatot érezzünk, és számtalan javaslatot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy hogyan is kerülhetjük el ezt. Persze, mivel a könnyebbik végét fogják meg a kérdésnek, nem azt tanácsolják, hogy ne kövessünk el hibát, éljünk tisztességesen...

Fontos tisztázni: a bűntudat, mint szó, nem jelent mást, mint hogy tudatában vagyunk annak, hogy valami rosszat tettünk. Hogy hibát vétettünk, másnak kárt, bajt okoztunk, akár szándékosan, akár szándékunktól függetlenül. Ezzel szerintem nincs is baj, ahhoz, ugyanis, hogy akár csak a munkánkat jól végezhessük, tisztában kell lennünk vele, mikor követünk el hibát: s nincs, nem lehet ez másként a magánéletben sem.

A bűntudatot ugyanakkor a valóságban már tulajdonképpeni bűnhődésként, önmagunk rossz érzésekkel való büntetéseként azonosítja a legtöbb ember, s tulajdonképpen ez az, amit a média és a tréningek igyekeznek kizárni az életünkből.

De jó-e ez így?

Nem hiszem. Mind a jog, mind a vallás ismeri a beismerést, valamint a megbánást is: s mindegyiket annak megfelelően értékeli. A bűn súlyosságától függően persze mind a vallás, mind a jog különböző szankciókat alkalmaz, tulajdonképpen büntető-nevelő-megelőző célzattal. Ha keresztények vagyunk, s bűnt követünk el, meg kell gyónnunk (beismerés), majd a pap által kiszabott penitenciát (büntetés vagy bűnhődés) kell lerónunk, hogy tisztult lélekkel folytathassuk az életünket (ide nem értve persze a halálos bűnöket). Ha bűncselekményt vagy szabálysértést követünk el, büntetőeljárás veszi kezdetét, melynek során vallomást tehetünk (beismerés vagy tagadás) s végül a bíróság ítélete szerinti büntetést kell elszenvednünk (bűnhődés). Ha magánjogi területen követünk el "bűnt" (szerződésszegés, károkozás, stb) szintén eljárás indulhat, mely során meghallgatnak minket (beismerés vagy tagadás) és az eljárás során született döntés alapján többnyire anyagi, pénzbeni "büntetést" fogunk elszenvedni.

Miért van ez így?

Mint már írtam korábban, a társadalmat valamilyen formában össze kell tartani - s ezen összetartáshoz elengedhetetlenek a mindenkire érvényes szabályok, azok megszegésével járó következmények, legyenek azok akár vallási, akár jogi, akár erkölcsi normák. (Ezt a három területet egyébként is meglehetősen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani.)

Ezek a normák adják a többségnek azt a biztonságot, azt a biztonság-tudatot, amelyben egy társadalom fejlődni képes. Több gondolkodó, köztük Cesare Beccaria is úgy vélte, hogy a bűnöket visszatartó erő nem a büntetés mértéke, hanem annak elkerülhetetlensége. A jog is, ahogy az erkölcs is és a vallás is a szabályosan élő többséget védi a szabályokat szegő kisebbséggel szemben. (Azt ugye nem kell elmagyaráznom, hogyha a többség szegi a szabályt, akkor az már nem élő szabály egy társadalomban?)

"De amitől mindenki retten,

Azt nem vethetjük félre büntetlen." (Tao Te King)

Miért lenne ez másként a magánéletben?

Naivitás azt gondolni, hogy a magánéletben elkövetett hibákért, bűnökért való bűntudat, bűnhődés, vagy éppen annak elmaradása semmilyen hatással nincsen az ember jövőbeni magatartására. Ha ugyanis tudjuk, hogy hibáztunk, s vállaljuk a felelősséget érte, könnyebben tanulhatunk belőle, s a jövőben könnyebben elkerülhetjük ugyanannak a hibának az elkövetését. Ezen túlmenően azt is fontos elmondani, hogy a bűn beismerése és az elkövetése alól való feloldozás, avagy a megbocsátás másként nem nyerhető el - ha nem ismerem el, nem kérek megbocsátást, csak nagyon ritkán, de leginkább soha nem kapok.

Ha még önmagunk előtt is letagadjuk, s elutasítunk minden, minket terhelő felelősséget, akkor újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el.
Hogyan tanultunk meg például helyesen írni? Először természetesen megtanultunk írni, majd leírtunk szavakat, mondatokat, s közben hibákat vétettünk. Mivel ezt a legtöbben iskolában tettük, a tanító közölte velünk, milyen hibát vétettünk, s gyakoroltatta a szó helyes leírását, hogy pontosan rögzüljön. Ezzel a folyamattal, és új szavak írásának megtanulásával fokozatosan javult a helyesírásunk, egyre kevesebb hibát vétettünk. Ha nem figyeltünk rá, később rossz osztályzatot kaphattunk büntetésként, s ha továbbra sem tanultuk meg, akkor akár az év végi osztályzatunk is bánhatta. Már ebben az egyszerű folyamatban is látható a bűn-bűntudat-büntetés-feloldozás folyamata - s bár tény, hogy elvonatkoztatott, az életben mégis szinte minden így rögzül, tudatosul az emberekben. 

Szintén az egyik fórum szeretős topicjában olvastam, hogy vajon mi a nagyobb bűn: a hűtlenség vagy a válás? Már maga a kérdés mutatja, hogy a tisztelt fórumozók pontosan tudják, bűn ez is és az is, s a vita tárgya pusztán az: melyik a nagyobb... 

Már ez a hozzáállás hibás. A bűn mértéke pusztán a várható következmények mértékét mutatja, az okozott kár, fájdalom és bánat mértékét, de a kisebb bűn is bűn.

Már ez a gondolkodás oda vezet, hogy azt méricskéljük, ki a nagyobb bűnös, és ahelyett, hogy a saját hibánkból igyekeznénk tanulni, ujjal mutogatunk egy másik bűnösre: ő bűnösebb... Mintha ezáltal a saját bűnünk alól, a várható következmények alól felmentést nyerhetnénk...


Vajon Hitler által elkövetett bűnök kevesebbek-e attól, hogy Sztálin is hasonlóakat követett el?
Ha ittasan vezetek és balesetet okozok, vajon kisebb-e a bűnöm, ha az áldozat "csak" lebénul deréktól, mintha nyaktól lefelé bénulna le?
S ha kisebb a bűnöm, vajon számít-e bármit is abból a szempontból, hogy bűnös vagyok? S vajon ha pusztán a bűnömet méricskélem, majd azt látva, hogy az enyémnél nagyobb bűnök is vannak, újra elkövetem, vajon nyerhetek-e feloldozást?

A bűn - bűntudat - bűnhődés - feloldozás így, ebben a formában egy folyamat, amely egyidős az emberiséggel. Ezt a folyamatot megszakítani, félbe vágni következmények nélkül nem lehet. A következménye pedig mindig az, hogy nem tanulunk a hibáinkból, s ha nem tanulunk, nem is fejlődhetünk. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket, újabb és újabb embereknek okozva fájdalmat.


De vajon valóban ezt akarjuk? Ez a célunk? Ezért születtünk a világra, hogy egy évszázadot sem élve minél többet árthassunk másoknak?


Minden kedves olvasómnak ajánlom figyelmébe Aranyosi Ervin: A fiú és a szögek című tanmeséjét.

"Volt egyszer egy fiú, – rossz szokással áldott.

Mindig kötözködött, mindenkit megbántott.

Mindent jobban tudott, mint a földön bárki.

Hogy mást meg ne bántson, nem tudta megállni.

Folyton veszekedett, szinte sportból tette.

Nem csoda, hogy ezért, senki sem szerette.

Egy szép napon aztán így szólott az apja:

- A világ zordságod igencsak unhatja.

Itt van egy zacskó szög, ha türelmed veszted,

ha megbántasz bárkit, ezután majd ezt tedd:

Menj a kerítéshez, fogj egy apró szeget,

Vezesd le a dühöd, mi bentről feszeget.

A nap végén aztán számold meg, hogy hányszor

borult el az elméd, a mások “bajától”.

Úgy is történt aztán, s a fiú megtette,

Minden újabb bántást, szögelés követte.

Első nap harminchét volt a szegek száma,

mit a fiú bevert a kerítés fába.

Elszégyellte magát, ilyen nagy szám láttán,

s uralkodni kezdett indulatosságán.

Napról napra csökkent a szeg mennyisége,

az volt csak a kérdés, hogy mikor lesz vége.

Majd eljött egy szép nap a fiú életébe,

mikor nem került sor, új szög beverésre.

Megkereste apját, büszkén elmesélte:

- Nem került újabb szög ma a kerítésbe.

És az apja így szólt: mától másképp tegyed,

ha nem voltál dühös, húzzál ki egy szeget.

Elszálltak a napok, szélnél sebesebben,

s láss csodát a szegek is elfogytak csendben.

Azután a fiú apja elé állott.

Lelke lenyugodva nézte a világot.

- És a kerítéshez kiballag az apja,

fia büszkeséggel művét megmutatja!

- Édes fiam, – mondja apa a  fiának,

Amit eddig tettél előnyödre válhat.

Szépen viselkedtél, tanultál belőle,

tudom nem volt könnyű, s nem szöktél előle.

De nézd a kerítést, mennyi lyuk borítja?

Az emberek lelkét pont így nyomorítja,

minden veszekedés, minden düh és bánat

nyomot hagy másokban, s bár van rá bocsánat,

az okozott sebek, mind-mind megmaradnak.

Ne bánts szavakkal se! – Jegyezd meg magadnak!

Változz előnyödre, tárd ki tiszta lelked,

válj olyan emberré, kit mások szeretnek.

Mert ha így folytatod, lesz majd sok barátod,

szeretni is könnyebb, egyszer majd belátod!"