Gyűlölöm a gyűlölködőket - avagy biztonság kontra szabadság

Jelen bejegyzést egy Facebook vita ihlette, mikor is egy ismerősöm beszólt a meleg-felvonulást cikiző enyhén szélsőjobbos brigádnak.
Ahogy a közösségi oldalon is írtam, részemről biztosan szó nélkül maradt volna az egész, ha a beszólás annyi: "Szegény homofóbok, milyen szörnyű életük lehet, ha így gyűlölnek másokat" - sőt, még egy tetsziket is nyomtam volna a vita helyett.
De...

Elfogadás - vagyis mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Biztos?!

Kedves olvasóm!

Nem tudom, hányszor mondtad ki életedben, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. És azt sem tudom, hányszor nyilallt beléd a felismerés: a mindenkiben benne van mindenki, nem csak azok, akik még éppen a te tolerancia-küszöböd határa alatt élik a mindennapjaikat.
Igen, bármily furcsa, ha mindenkit el kell fogadni, akkor el kell fogadni a neonácikat, a pedofilokat, az erőszaktevőket, a pszichopatákat (hogy a "legnépszerűbb" csoportokat említsem) - és ha olyannak kell elfogadni őket, amilyenek, akkor kísérletet sem tehetünk a megváltoztatásukra.
Bizony. A mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen ezt jelenti. Szóról szóra.
Te vajon hányszor mondtad ki ezt úgy, hogy szó szerint ezt is gondoltad? És hányszor mondtad ki úgy, hogy a valóságtartalma ez volt: "El kell fogadni mindenkit, akinek az életvitele számomra még éppen elfogadható"?

De mi köze ennek a szabadsághoz, vagy a biztonsághoz?

Ma demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy mindenki egyenlő - mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg társadalmunkban. Ha tehát valamely csoport úgy dönt, hogy márpedig ő felvonulással hirdeti létezését, esetleg ünnepli azt, megteheti. Azzal a következménnyel, hogy (mivel ma demokráciában élünk) azok, akiknek a felvonulás nem tetszik, megtehetik, hogy nyilvánosan közzéteszik véleményüket.

S akinek ez nem tetszik, az is megteheti, hogy nyilvánosan közzéteszi, hogy nem tetszik, hogy a másik nyilvánosan közzétette, hogy neki nem tetszik a felvonulás - és így tovább, a végtelenségig.

A szabadság az, ami a demokráciával jár - és a szabadságnak köszönhetően mondhat, tehet bárki bármit. Függetlenül attól, hogy a többieknek ez tetszik-e, ezt elfogadják-e, azon ritka esetek kivételével, amit a törvény büntetni rendel, a szabad ember azt tesz, amit szabad. 

A szabadságnak azonban ára van. Komoly ára: a felelősség. Ha nem utasításra teszed, amit teszel, senkire át nem háríthatod a következményeket.

Ami nagyon klassz dolog, ha vállalkozó vagy, és a sikerrel járó többlet-bevételt a zsugori főnök helyett te kapod - de már lényegesen kevésbé klassz, sőt, pocsék érzés, amikor a rosszul megkötött üzlet, vagy egy korábbi tévedés nyújtja be a jó vastag következmény-számlát.

És félreértés ne essék, az életben is így van ez, nem csak a munkahelyen-vállalkozásban.

Amíg szabad vagy, mint a madár, szárnyalhatsz - de minél magasabbra repülsz, elég egy rossz mozdulat, és ezerrel csapódsz is be a földbe. Összetörve, szárnyszegetten - és egyedül csak magadat okolhatod, amiért elhagytad a biztonságos földet.

És a biztonság? Mikor vagy biztonságban?

Leginkább akkor, ha nálad okosabb, tapasztaltabb, talpraesettebb emberek mondják meg neked, mit kell csinálnod. Míg gyermek voltál, a szüleid vigyáztak rád, megtiltottak neked dolgokat, hogy megvédjenek. Amit akkor nagyon utáltál, és biztosan megfogadtad: ha nagy leszel, tuti fagylaltot fogsz enni vacsora helyett, és hajnal 3-ig nézed majd a tévét, és az első fizetésedből megveszed magadnak az oly régóta vágyott, iszonyú drága és haszontalan játékot... 

Aztán felnőttél. Ma már senki sem mondhatja meg neked, mit tegyél, és senki sem tilthat meg neked szinte semmit. Ugyanakkor, ha hibázol, már neked kell helyrehoznod, nem bújhatsz anyu szoknyája mögé, és apu sem fogja többé egy szobafogsággal megoldani a problémáidat.

Már nem vagy biztonságban.

Annyira csupán, amennyire az állam szabályozza, mit tehetsz, és mit nem.

Felvehetsz hitelt. Amennyit csak bírsz, és nyögheted a törlesztőrészletet - senki nem fogja átvállalni helyetted.

Elszórhatod a fizetésedet rögtön, ahogy megkaptad - aztán eheted a vajas/vaj nélküli kenyeret a következő fizetésig.

Mehetsz késve a munkahelyedre, vagy akár fel is mondhatsz - aztán, ha nem írnak neked ajánlólevelet, ne lepődj meg nagyon.

Elmehetsz tüntetni. És biztos lehetsz benne, hogy valaki más meg pont az ellen fog tüntetni, ami a te szívednek oly kedves ügy. Neki sem tiltja meg senki, ahogy neked sem. Igazságtalan? Dehogy.

Lehet véleményed. Ahogy nekem is. Ahogy azoknak is, akik nem értenek veled, vagy velem egyet. El is mondhatod, ahogy én is elmondtam most - és ahogy azok is elmondhatják, akik homlokegyenest ellenkezően gondolkodnak.

Már itt sem vagy biztonságban - a kutya nem véd meg attól, hogy olyanokkal találkozz a neten, akik máshogy gondolják, mint te, és legalább olyan hévvel védjék a véleményüket, mint te a sajátodat.

Akár igazuk van, akár nincs.

Akár tetszik ez neked, akár nem.

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess."

Büszkeség és szégyen, egy magyar zsidó szemével

Büszke vagyok és szégyenkezem, hogy e két nemzet tagja vagyok.

Büszke vagyok, hogy e két nemzet tagja lehetek, ahányszor eszembe jutnak a mindkét nemzetet sújtó nehézségek, az elnyomottság, az üldöztetés, az összetartás, a nemzeti öntudat, a kitartás, és még rengeteg dolog ezeken kívül.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ahányszor csak megszólalok csodálatos anyanyelvemen, minden alkalommal elámulva és újra-felfedezve, mennyire is beszédesek a szavaink… Büszke vagyok íróinkra, akik nyelvünk használatával oly sok csodálatos, vagy éppen borzasztó történetet mesélnek el, valamint más nyelvek megtanulásával eljuttatták hozzánk a világirodalom remekműveit is. Büszke vagyok költőinkre, akik nyelvünk egyedi ritmusát és dallamát felhasználva varázsolták szebbé, elgondolkodtatóvá, vagy szomorúvá mindennapos érzelmeinket, vágyainkat, hangulatainkat.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ahányszor eszembe jut történelmünk, annak fantasztikus alakjai, akik nem pusztán hazánkat, de Európát is szolgálták. Büszke vagyok nagy királyainkra, akik megalapították és fenntartották országunkat még a legnehezebb időkben is. Büszke vagyok régi politikusainkra, akik képesek voltak saját egyéni érdekeiket félretéve a közjót szolgálni, akár életük árán is. 

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ha végignézek tudósainkon, feltalálóinkon, akik annyi nagyszerű dolgot adtak már a világnak… Büszke vagyok, ahányszor C-vitamin kerül a kezembe, ahányszor előveszem a számítógépemet, Word-öt vagy Excelt használok, vagy golyóstollal írok, színes televíziót nézek, és sorolhatnám azt a rengeteg tevékenységet, amik nem lennének elvégezhetőek, ha zseniális magyar őseink találmányaikat megtartották volna maguknak.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, hogy itt élhetek a Kárpát-medencében, ebben a csodás természeti adottságokkal rendelkező területen, amit természeti erőforrásaink kihasználásával akár teljes mértékben önfenntartóvá tehetnénk, függetlenné bármely más idegen nemzettől. 

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, mikor Jom Kippurkor elmegyek a zsinagógába, s látom, érzem, ahogy a közös eredet összeköt minket, a vallástól függetlenül. 

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, ha megnézem, néhány évtized alatt hogyan tették rokonaim termővé és élhetővé a kősivatagot, hogyan jutnak a sivatagban vízhez, s  hogy csak egyetlen példát mondjak: hogyan termesztenek a kősivatagban (a szőlőültetvényekhez) hasonlóan paradicsomot…

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, ha eszembe jut, hogy Izrael milyen szinten támogatja fiataljait, időseit, a fogyatékkal élőket, vagy akár a külföldön élő és Izraelbe vágyó zsidókat…

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, mikor arra gondolok, hogy állandó háborús helyzetben, állandó fenyegetettségben és veszélyben élő sorsosaim mégsem egymás ellen, hanem a külső veszély, az őket fenyegető idegen hatalmak ellen fordulnak.

És most elárulom, miért szégyenkezem.

Zsidóként azért a néhány zsidó által elkövetett harácsolásért, mellyel tömegek életét, megélhetését, országok boldogulását van merszük irányítani, különböző társaságok, bankszövetségek álarca mögé bújva. 

Zsidóként azért a néhány zsidó által elkövetett háborús cselekedetekért, melyekben lakóházakat és civil létesítményeket romboltak le, pusztítottak el.

Zsidóként azért a néhány zsidó által állandóan hangoztatott túlzó liberalizmusért, mely megakadályozni igyekszik a népek és nemzetek jogos önvédelmét más népekkel, más nemzetekkel szemben.

Magyarként büszke vagyok ugyan azokra a fiatalokra, akik nemzeti öntudatra sarkallják a népet, ápolják kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat, ugyanakkor szégyenkezem is, mikor azzal szembesülök, hogy gerillaharcra, polgárháborúra és mások gyűlöletére buzdítják a lakosságot. Önmagunk, saját hazánk, országunk, népünk ellen eredményesen nem viselhetünk háborút, s ha a fennálló rendszert a gyűlölet omlasztja össze, az új sem épülhet fel szeretetből, tiszteletből, vagy éppen becsületből.

Magyarként büszke vagyok azokra a kezdeményezésekre, melyek igyekeznek megismerteni és ápoltatni fiataljainkkal a saját kultúránkat, ünnepeinket, előtérbe helyezik a magyar nyelvű irodalmat, a magyar nyelvű zenéket és zenészeket az idegen és számunkra jelentéktelen ünnepekkel, szokásokkal, zenékkel és irodalommal szemben. Szégyent érzek viszont akkor, mikor azt látom, hogy teljesen és totálisan kizárják a magyartól eltérő, ugyanakkor nemzetközileg elismert műveket, irodalmat, zenéket, találmányokat.

Magyarként büszke vagyok azokra az emberekre, akik fel mernek lépni a cigánybűnözés, a cigánymaffiák ellen, szégyenkezem viszont akkor, mikor arra egyetlen szót sem vesztegetnek, hogy a magyar bűnözés ellen, a magyar maffiák ellen is össze kéne fogni, fel kéne lépni és hatékonyan küzdeni.

Magyarként büszke vagyok azokra, akik akár a börtönbüntetést kockáztatva is hajlandóak megvédeni tulajdonukat, az időseket, a védteleneket, vagy azok tulajdonát, viszont szégyenkezem, ha eszembe jut, hogy egy szót sem hallottam közös tulajdonunk, az állami tulajdon védelmezéséről, vagy a többi ember magántulajdonának tiszteletben tartásáról. Ha csupán az egyik oldal hangzik el, az csak erősíti az emberekbe már régen beépült gondolatot, hogy a börtönviseltség „menő”, hogy akár az adócsalás is okot adhat büszkeségre, s hogy törvényen kívülinek lenni tulajdonképpen valamiféle úri huncutság…

Magyarként büszke vagyok azokra, akik erősíteni szeretnék népünkben a nemzeti öntudatot, mielőtt még teljesen elamerikanizálódnánk, szégyenkezem viszont, ha eszükbe sem jut, ha meg sem említik, hogy nemzetünk pont a más nemzetekkel való békés együttélésnek, (vagy békétlen együttélés esetén identitásunk megőrzésének) az egymástól való folyamatos tanulásnak, a közös célokért küzdeni tudás képességének köszönheti, hogy ennyi évszázadon keresztül megőrizte önmagát.

Egyszerre érzek szégyent és büszkeséget. Nagyon szeretnék egy olyan világban, egy olyan társadalomban élni, amikor végre azt láthatom, hogy mindkét nemzetem megtalálja az egészséges egyensúlyt helyes és helytelen, jogos és jogtalan, elnyomott és elnyomó, nincstelen és kizsákmányoló állapot között. 

Jelen pillanatban azonban a túlzások társadalmában, a túlzások világában élünk. A demokráciánk bukás előtt áll, jobboldali kormányunk a kommunizmus eszközeit igyekszik alkalmazni, állampolgáraink bizalmatlanul néznek egymásra, elfogadásról, összefogásról, közös egyezményekről, közös célokról egyik oldal sem beszél… 

Belső háborút vívunk, önmagunkat pusztítjuk, s ezzel elvégezzük a munkát ellenségeink helyett.