Egy élhető, emberhez méltó betegellátásért

Minden egészségügyi dolgozó figyelmébe ajánlom ezt a blogbejegyzést, függetlenül attól, vonatkozik-e rá, avagy sem. Megbántani, megsérteni nincs szándékomban senkit, csak azt szeretném, ha a betegek ellátása megszűnne futószalagnak lenni, ha az egészségügyi dolgozók végre partnerként, és nem páciensként kezelnének minket.

Partner vagy páciens

A páciens szó latin eredetű, türelmet, elnézést, eltűrést jelent - ne várjátok tehát, kedves egészségügyi dolgozók, hogy mi, a betegek és hozzátartozóik mindent eltűrjünk, és türelmesen várjunk mindenre. Mi az egészségünk érdekében lépünk veletek kapcsolatba, ezért azt kérjük, hogy ebben partnerként, társként, aktívan együttműködő félként tekintsetek ránk. Ehhez viszont korrekt tájékoztatásra van szükségünk betegségünkkel kapcsolatban, hogy mi is jó döntéseket hozhassunk, esetleg meggyógyulhassunk.

Tünet vagy betegség?

Bár rendszerint magát a betegséget lenne érdemes kezelni, sok esetben mégis csak a tünet kerül kezelésre. Némi körültekintéssel, odafigyeléssel lehetne azonban a problémát kezelni, s nem csak a tüneteit. Kiváló példa erre:

• székrekedés: ez csak egy tünet, és nagyon-nagyon sok esetben az okozza, hogy a beteg nem iszik eleget, vagy nem megfelelően táplálkozik. Hashajtóval csak a tünetet kezelhetitek, a kiváltó okot nem: sőt, ha a beteg nem ivott eleget, állapotát hashajtóval csak tovább rontjátok. Ha a beteg nem tud inni, akkor ezt kellene kezelni hashajtó adása helyett.
• gyengeség: ez is egy tünet, sok esetben okozza vérszegénység, kiszáradás. Egy bizonyos, az csak ritkán segít rajta, ha a beteget - minél gyengébb, annál hosszabban tartó - ágynyugalomra ítélitek, mert az izmok, ha nem használjuk őket, szépen lassan elsorvadnak.

A példákat lehetne sorolni akár a végtelenségig is, de felesleges: a gondolkodásmód jelenti a valódi problémát.

"Medica mente, non medicamente"

Avagy ésszel gyógyíts, ne orvossággal. Az előző bekezdéshez is remekül illik - ésszel gyógyíts. Minden gyógyszer, melyet a betegnek adtok, nem pusztán a kezelést, hanem további kockázatot is jelent. Mindig és minden körülmények között mérlegeljétek, hogy egy adott gyógyszert feltétlenül szükséges-e felírni a beteg gyógyulásához, állapota javításához, vagy pedig tovább rontotok vele az állapotán. Ha felmerül, hogy az adott gyógyszer mellékhatásai újabb, súlyosabb problémát okoztak, ha egy mód van rá: ne újabb gyógyszer adásával kezeljétek! Ha a problémát megszünteti a mellékhatást kiváltó szer cseréje, vagy abbahagyása, és lehetőség van a cserére, vagy az abbahagyásra: cselekedjetek eszerint! 

Mindig mérlegeld, melyik jelenti a nagyobb kockázatot: az eredeti betegség, vagy a rá adott gyógyszer mellékhatása! És ebben, ha egy mód van rá, ne dönts a beteg megkérdezése nélkül, tájékoztasd, mire számíthat ebben vagy abban az esetben, és hagyjátok, hogy meghozza a döntést!

Betegjogok, vagy amit akartok...

Ha az egészségügyben dolgozók mind, kivétel nélkül betartották volna az alapvető emberi jogokra vonatkozó szabályokat és elveket, nem lett volna szükség külön betegjogokat megfogalmazó jogszabályokat alkotni. De volt, ezért most vannak betegjogok. 

Mi, a betegek és a hozzátartozóik mind emberek vagyunk - emberhez méltóan kellene bánni velünk. Az esetek javában felnőtt emberek vagyunk, és jogunk van dönteni - akár tetszik nektek a döntés, akár nem. Tudom én, hogy kényelmesebb a beteget kihagyni a döntéshozatalból, minek akadékoskodik ott, amihez sem végzettsége, sem szaktudása nincs - de gondoljatok bele, ti mit szeretnétek: ha boltban marhahúst kapnátok csirke helyett, mert az eladó szerint az a jobb választás?  Pedig az életünk, az egészségünk kérdései ezeknél sokkal fontosabbak.

Aki még a betegnél is rosszabb: a hozzátartozó

Ezekkel a hozzátartozókkal csak a baj van. Többet kérdeznek, mint a beteg, több kifogásuk van, mint a betegnek, feszültek, idegesek, sokszor arrogánsak - a legszívesebben megszabadulnátok tőlük. Előre leszögezem, hogy egyszer ti is lesztek hozzátartozók - tehát mielőtt bármi rosszat is gondolnátok rólunk, egyetlen percre képzeljétek magatokat a helyünkbe. Vajon mennyire lennétek elégedettek azzal az egészségügyi ellátással, amit nyújtotok, ha a gyerekeitek, vagy a szüleitek, vagy a testvéreitek kapnák? Ha nem protekciósan, hozzátartozói alapon vizsgálnák ki és kezelnék őket?

A leletek értelmezése

Ha vért vesztek tőlünk, mikor betegek vagyunk, bizonyos eredményeket kaptok. Ezek az eredmények tól-ig határok közé vannak szorítva, megmutatva, hogy mi a normális érték, és mi jelent hiányt avagy többletet. Azonban pusztán azért, mert még a normál érték legalján vagyunk, de nem léptük át a határértéket, még nem vagyunk egészségesek - már az alsó vagy felső határérték megközelítése is komoly betegségekhez vezethet. Ha ilyenkor nem tesztek semmit, azzal hosszú távon biztosan betegségbe taszítotok minket - legyen az érték akár vércukorszint, akár vörösvértest: ha az alsó vagy felső határértéken hosszan tartózkodunk, abból előbb-utóbb baj lesz.

A gyógyíthatatlan betegségek

Ha egy betegség nem gyógyítható az orvostudomány állása szerint, attól még a beteg élete lehetne élhető. Ehhez sokszor csak arra lenne szükség, hogy a szervezete többi, nem beteg részét működőképesen tartsátok - a beteggel együttműködve. Minél betegebb az ember, minél komolyabb a baj, annál kevésbé engedhető meg, hogy a testében bárhol máshol hiány vagy többlet keletkezzen - az előző bekezdésben írt eredmények még annyira sem térhetnének el a súlyos betegek esetében, mint az egészségesekében. Ennek ellenére azt látom, ha valaki gyógyíthatatlan beteg, sokkal inkább elfogadjátok a határérték alját vagy tetejét, mint egy egészségesnél, mondván, hogy ez a betegséggel jár... Holott szerencsétlen beteg pont ettől gyengül tovább.....

Zárszó

Tudom, hogy rengeteget dolgoztok - és azt is, hogy óriási a felelősség rajtatok. Higgyétek el, tudom. Viszont mindannyiunknak könnyebb lenne - nektek is, ha megszűnne a futószalag, ha némi szerepet nekünk is szánnátok a gyógyulásunkkal kapcsolatban (a türelmes, eltűrő és megértő páciens szerep helyett). Kevesebb lenne a teher rajtatok is, jobban együttműködnénk veletek - ha nem óvodás gyerekként, hanem értelmes felnőttként tekintenétek ránk. Jobban tisztelnénk titeket, ha végre kibújnátok a tévedhetetlen isteni szerepkörből, és néha kiejtenétek a szátokon: nem tudom. Jobban értenénk titeket, ha latin helyett az anyanyelvünkön beszélgetnétek velünk. Hálásabbak lennénk nektek, ha megmutatnátok, hogyan őrizzük, tartsuk meg az egészségünket - higgyétek el, minden beteg szívesebben találkozna veletek a boltban, mint a rendelőkben vagy a kórházakban.

Kérlek titeket, tegyünk együtt egy élhető egészségügyért, egy emberhez méltó betegellátásért....

Csaló albérlő vagy csaló tulajdonos - mi az igazság?

Az elmúlt hetekben rengeteg írás megjelent a közösségi oldalakon, elsőként a tulajdonos felhívása, hogy őt rendőrök vitték el a saját lakásából, majd a vele együttérző tömegek hozzászólásai - és végre nyilatkozott a tévében a csalónak kikiáltott albérlő is, miszerint ő semmi rosszat nem tett, de a herce-hurca miatt még az állásából is elbocsátották.

A fent említett eset minden szempontból felháborító, akárki a hibás - de sajnos a magyar bérleti viszonyokra rendkívül jellemző. Érdemes lenne változtatni a hozzáálláson - mindkét oldalon. Néhány megállapítás következik, gondoljátok hozzá minden mondathoz, hogy tisztelet a kivételnek.

Az átlag magyar bérlőnek nincs pénze kaucióra, így előbb-utóbb nem tudja fizetni a bérleti díjat, sem a számlákat. Az átlag magyar bérlő tartozást halmoz fel a bérbeadó kárára. Az átlag magyar bérlő lelakja a lakást, nem vigyáz a bútorokra. Hétvégente bulit rendez, amivel zavarja a szomszédokat, de ez a legkevésbé sem érdekli. Felmondás esetén az átlag magyar bérlő nem költözik el, csak egyszerűen nem fizet. Ha végre valahára kiköltözik, a lakást fel kell utána újítani, a többi lakótól pedig sűrűn elnézést kérni a bérlő viselkedése miatt.
Az átlag magyar bérbeadó drágán adja ki a pocsék lakását. Az átlag magyar bérbeadó nem ír szerződést, nem ad számlát, jó esetben ad átvételről bizonylatot, viszont elkér 2-3 havi kauciót. Az átlag magyar bérbeadó a bérlő távollétében bejár a lakásba, kutat, majd pletykál arról, mit is talált. Az átlag magyar bérbeadó egyáltalán nem javíttatja meg a lakásban elromló dolgokat, nem javíttatja ki a beázást, holott a biztosító kifizeti neki. Az átlag magyar bérbeadó egyik napról a másikra kiteszi a bérlőjét az utcára, aki örülhet, ha egyáltalán visszakapja a kaucióját.

Mindkét fél a másikat hibáztatja, mint ahogy lenni is szokott- igazságot tenni nem tisztem, de adnék némi információt - bérlő és tulajdonos hogyan védheti meg magát.

Nos, nézzünk néhány alapszabályt, mi a megfelelő és jogszerű eljárás bérbeadás-bérbevétel során:

1. Mindig legyen bérleti szerződés - és abban legyen részletesen leírva, hogy mennyi időre (ha határozatlanra is), milyen összegért, pontosan milyen feltételekkel és felszereléssel adjuk/vesszük ki a lakást.
2. Mindig kérjünk/adjunk kauciót - ha részletre is. Ez, a közhiedelemmel ellentétben nem csak a tulajdonost védi, hanem a bérlőt is, ha megcsúszna a bérleti díj fizetésével, van tartalék. Fontos tudni, ha a bérlő mondja fel idő előtt a szerződést, akkor elveszíti a kauciót - ha a bérbeadó, akkor a kaució dupláját kell visszaadnia. A kaucióval kapcsolatos részleteket szintén foglaljuk bele a szerződésünkbe!
3. Mindig írassuk át a közüzemi számlákat a bérlő nevére - ő használja, a fizetési kötelezettség is őt terhelje, s ha tartozást generál, azt rajta hajtsák végre. Mindezeken túl, ha a bérlő hitelt szeretne felvenni, szüksége lesz közüzemi számlákra is hozzá, vagy ha segélyt igényelne, szintén kérni fogják tőle. A számlák átíratása ingyenes - sőt, kötelező: ha nem íratjuk át, az sok esetben szabálytalan vételezést jelent, amiért a közműszolgáltató plusz díjat vethet ki ránk. A bérleti szerződésben szerepeljenek a mérőórák állásai is!
4. A tulajdonos mindig jelentkezzen ki a lakásból, míg a bérlő mindig jelentkezzen be! Sokan nem tudják, de ez kötelező - a lakcímkártyátok ugyanis közokirat, és ha hamis tényt foglaltattok közokiratba, az bűncselekmény. Volt már olyan, hogy valaki csak azért kapott börtönbüntetést, mert nem jelentkezett ki a lakásából!
5. Ha lakásról beszélünk, nagyon fontos a közös költség kérdése: ennek ugyanis csak az a része terhelhető a bérlőre, ami tényleges fogyasztás (pl. víz, fűtés), de a lakás értékét növelő egyéb része (a lakóközösség félretett pénze, az épület egészének biztosítása, a korábban a lakóközösség által felvett hitel törlesztése) NEM terhelhető a bérlőre! Nem is jogos, és nem is korrekt.
6. Ha a tulajdonos bérbe adja a lakását, onnantól a bérlő van birtokon belül - tehát cserélhet zárat!!! Teljesen jogszerűen! A tulajdonos törvényben meghatározott időszakonként előre egyeztetett időpontban ellenőrizheti a lakás állapotát - és csakis akkor! A bérlő azért fizet, hogy kizárólagosan használhassa a lakást.
7. Ha fel kell mondani a szerződést, tegyük szabályosan és korrekten. Tűzzünk ki kezelhető határidőket - ami nem 48 óra!!! Nem is egy hét! A bérlőnek nehéz másik lakást találni, a tulajnak pedig másik bérlőt! Tartsuk ezt tiszteletben - ne okozzunk kárt egymásnak. Ilyenkor is mindent pontosan számoljunk el, a mérőórák állását is rögzítsük, és a változást ismét jelezzük a szolgáltatók felé.

A lakásba való bejelentkezésről - kijelentkezésről: sok tulajdonos fél megengedni, holott a bérlőnek a bejelentkezés joga is, és kötelezettsége is. Megnyugtatható a tulajdonos többek között azzal, ha a kaució egy részének visszaadását a kijelentkezés igazolásához kötjük a szerződésben. Ha a bérlő nem jelentkezik ki, az a tulajdonosnak költség - a kényszerkijelentés díja és az eljárás kellemetlensége tart vissza sok korrekt tulajdonost attól, hogy engedje a bérlőjét bejelentkezni.

A bejegyzésre okot adó tulaj-bérlő páros igencsak sok hibát vétett - mindkét fél. Azonban, mielőtt hirtelen felindulásból megosztogatnánk valaki fényképét, hogy szemét csaló - gondolkodjunk. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az ellenfelünk előadása alapján mi látszunk szemét csalónak - akkor is, ha az egyetlen hibánk a bizalom volt.

Az ingyen domain átka, avagy mi történt a co.cc-vel

Tegnap reggelre elérhetetlenné vált a co.cc - és ezáltal az összes olyan honlap, amely ilyen végződéssel volt jelen az interneten. Már több probléma volt ezzel a szolgáltatóval - a Nod32 például az összes co.cc-s végződésű webcímet az ártó weboldalak listájára tette, a Google pedig tavaly nyáron törölt minden ilyen honlapot az indexéből - azonban a problémák ellenére ez a szolgáltatás éveken keresztül működött. Úgy-ahogy, de működött.
Néhány hete azonban már nem lehetett új co.cc-s aldomaint regisztrálni - és mostanra DNS hiba miatt már egyáltalán nem elérhetőek ezek a címek. Több százezer honlap vált ezúton használhatatlanná - de vajon miért?

Az ingyenességnek mindig ára van - és sajnos ez ezúttal is beigazolódott. A legtöbb aldomaint adó szolgáltató reklámokból tartja fenn magát, a co.cc viszont reklám nélkül, némi támogatásért, és az aldomain megújításokból származó pénzekért vállalta ezt a szolgáltatást. Úgy tűnik, nem érkezett elég támogatás, és nem volt elég bevétel már a megújításokból sem - így a szolgáltatás egy szó nélkül, egy jelzés nélkül, bármiféle információ nélkül megszűnt.

A tanulság? Ha nem fizetsz egy szolgáltatásért, lényegében nem is várhatsz semmit. Ma a világon semmi sincs ingyen - vagy reklámmal, vagy csereértékkel, vagy a teljes honlapod elvesztésével, de előbb utóbb megfizeted az ingyenes domain árát.

S hogy lesz-e még co.cc? Őszintén? Ha lesz is, jobban jársz, ha elfelejted - főleg, ha egy honlapot akarsz működtetni.

Egy gyermek halála

Mindig borzalommal tölt el, ha egy gyermek meghal. Ha balesetben, ha betegségben, pusztán szomorú vagyok - kicsit elkeseredett, hogy talán megakadályozható lett volna, ha jobban figyelünk, ha okosabbak vagyunk, ha előbb felfedezzük a kórt...

De, ha egy gyermek gyilkosság áldozatává válik, az az én szememben felfoghatatlan - és megbocsáthatatlan. Gondolkodom ilyenkor, mi lenne a megfelelő büntetés, és nem, nem találok választ a kérdésre.

Amikor valaki (lehet-e személyként utalni az ilyenre egyáltalán?!) megöl egy gyermeket, nem egy gyermeket pusztít el - hanem a jövőt. Azt a jövőt, amit az a gyermek alakíthatott volna, ha felnőhet, ha életét idejekorán el nem veszik. Hiszen lehetett volna orvos, tudós, mérnök - vagy egy újabb Gandhi, Teréz Anya, vagy egy ugyanolyan egyszerű ember, mint bármelyikünk, aki egyszerű és hétköznapi életével szebbé és jobbá tehette volna a világot.

Mi lehet a megfelelő büntetése annak, aki megöli a jövőt? Létezik egyáltalán ilyen?

Állati részem azt mondja, igen. Ordít, vérbosszúért kiabál bennem, s követeli: valaki, BÁRKI - tegyen már valamit. Véresebbnél véresebb megoldásokat javasol - és egyik sem szimpla halálbüntetés. Mértéktelen dühével és haragjával megrémít - vajon mennyivel különb annál, aki mindezt kiváltotta belőle?

Az eszem tanácstalan - ismeri ugyan az igazságjogszolgáltatás ilyen esetekre nyújtott megoldásait, azonban nincsen velük kibékülve. Mert mi lesz akkor, ha a tettes(ek) megbíznak egy jó ügyvédet, és megússzák egy ejnye-bejnye kategóriájú büntetéssel? Vagy akkor, ha még a büntetést megelőzőleg egy cellatársa vesz rajta elégtételt? És elfogadható, ha egy ilyen ember(?), letöltve büntetését, ismét a társadalom teljes jogú tagjává válik - és újra gyermekek közé mehet?
Ilyenkor az eszem követeli vissza a középkori infámia büntetését - a totális kitaszítottságot, a megbélyegzettséget... Bár őszintén szólva, sok, ennél kisebb bűnt is hajlamos lennék ezen a módon büntetni...

A szívem sajog. Kegyetlenül sajog. A fájdalomtól nem képes válaszolni, csak újabb kérdéseket felvetni. Miért? Mi vitte rá? Hogyan lehetett képes rá? Mi okozhat ilyen mértékű gonoszságot?

És valahol mélyen, halkan, suttogva megszólal bennem valami, talán a lelkem, s azt súgja: az ilyen lényeknek büntetés az élet, mert bárhová megy a világon, mindenhol átkozott lesz a sorsa. Bármilyen utat is járjon, bármerre is vigye az élet - üldözött lesz. Üldözni fogja a társadalom, a bűne, az élet - többé egyetlen békés napja sem lesz, bármeddig is él.
A legnagyobb jutalma az lenne, ha elítélnék sok-sok évre, s ezt a büntetést magánzárkában tölthetné - így nem kéne többé egyetlen emberrel sem szembenéznie.

De várhatóan nem így lesz. Várhatóan elítélik. Várhatóan életben lesz ítélethozatalkor. Várhatóan börtönbe kerül - anyák vagy apák közé. Anyák vagy apák közé, akiknek hasonló korú gyermekeik vannak, voltak, vagy lesznek. Anyák vagy apák közé - akik remélhetőleg NEM fogják megölni, hanem vigyáznak testi épségére, s arra, hogy hátralévő életének minden egyes napján szembesüljön tettével és annak súlyával.
S amikor véget ér e földi pályafutása - akkor, bárkinek is van igaza,  minden túlvilág poklát fogja kiállni egy örökkévalóságon keresztül.

Nyugodj Békében, Bence!

Te már békében nyugszol, bárhol is vagy. Akár az angyalok között, akár úton egy másik élet felé - bármennyit is szenvedtél rövid életed során, annak már vége. Továbbléphetsz.
Mielőtt félreértenéd, a Nyugodj békében kifejezés nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk, békétlen lélek lennél - inkább egy óhaj arra, hogy a mi lelkünk megnyugodjon idő előtti halálod miatt - és valóban békén hagyjon Téged, az emlékedet.

Mese a kezdetről

Volt egyszer, hol nem volt, olyan régen, hogy még az üknagyapáink üknagyapái sem emlékeznek rá, volt egyszer egy bolygó. Gyönyörű szép hely volt, benépesítve állatokkal és növényekkel, madarak csicseregtek a fákon, nappal világos volt, éjszaka sötét, tiszta vizű patakok és tavak táplálták a szomjazót, s a fákról friss gyümölcsök kínálták magukat az éhezőknek.

Ezen a gyönyörű bolygón élt Mo, az ember is, több társával együtt, kisebb közösségekben. Ha éhesek voltak, vadásztak, ha szomjasak voltak, ittak a patakból, s bizony előfordult, hogy közülük néhányan a ragadozóknak estek áldozatul. Úgy gondolták azonban, hogy ez így van jól: látták a világ körforgását, s tudták, hogy ebbe ők is beletartoznak, s nem gondolták különbnek vagy többnek magukat a bolygón élő többi lénynél. Csodálták, ahogy úsznak a halak a víz alatt, ahogy a madarak repülnek az égen, a növényeket, melyek árnyékot, sokszor táplálékot és otthont biztosítottak nekik.

Ugyanígy viszonyultak egymáshoz is: mindenki tudását tisztelték, képességeit mindenki a közösség érdekében használta fel, s így nem is voltak haszontalan tagjai a csoportnak.Senki nem vett ki többet a közös ételből, mint amennyire szüksége volt, s így mindig mindenkinek elég jutott. Ekkor még csak az erkölcs létezett, a fogalma nem volt ismert, hiszen ettől eltérő cselekedetet senki sem ismert.

Történt egyszer, hogy Mo sétája során egy gyönyörű követ talált, egyetlen darabot, olyan szépet, amilyet még sosem látott. Első gondolata az volt, hogy megosztja társaival, de hiába próbálta eldarabolni, nem sikerült. Rájött, hogy mivel ebből a kőből csupán egyetlen darab van, nem fog tudni rajta megosztozni másokkal, végül a ruhájába rejtve visszament társaihoz, s próbálta tovább élni az életét, ahogy korábban. Időnként szerette megnézegetni a követ, de mivel nem akarta, hogy társai meglássák, ezért ezt csak egyedül, titokban tehette.

A titokkal azonban együtt jött egy rossz érzés: a félelem. Félt attól, hogy valaki meglátja a kövét, és elveszi tőle, félt attól, hogy baja esik, ha kiderül, hogy eltitkolta. A félelem a mindennapjai részévé vált.
Egy napon már odáig jutott, hogy megmagyarázhatatlanul rettegett például attól, hogy nem jut neki elég élelem, s attól is, hogy télen fázni fog. Sokat gondolkodott a dolgon, próbált megoldást keresni, de mikor a többieknek beszélt érzéseiről, társai nem értették, mire is gondolhat. "Eddig is mindig jutott mindenből elég" felelték "mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon." Viszont amíg gondolkodott, figyelme sokszor elkalandozott teendőiről, s azokat csak lassan, vagy egyáltalán nem tudta elvégezni. Társai felfigyeltek erre is, azt hitték, hogy beteg, adtak neki gyógyfüveket, és pár napra pihenni küldték. Mi sem kellett több neki, néhány napig elegendő ideje volt gondolkodni a megoldáson, valamint végre a követ is biztonságban nézegethette, hiszen a beteget társai mindig hagyják pihenni.

Miközben gondolkodott, hogyan is védje meg a kövét, és hogyan biztosítsa, hogy mindig legyen elegendő élelme, eszébe jutott, hogy az az érzés, amit érzett, akár segítségére is lehet. Azt tudta ugyan, hogy társai előtt ez ismeretlen érzés, de szépen lassan rájött, hogy ha bekövetkezik a baj, sokkal könnyebb lesz a félelem magvait bennük is elültetni.
Így gondolkodott, s úgy döntött, éjszaka, amikor mindenki alszik, eltünteti a közös étel egy részét - majd a gondolatot tett követte. Az ellopott élelmet még az éjszaka folyamán egy barlangba rejtette, s hosszú idő után először újra békésen tudott aludni.

Másnap csupán a közös étkezésnél derült fény a bajra, s az emberek azt sem tudták, mihez kezdjenek. Ugyan volt elég gyümölcs a fákon, s azzal kiegészítve elegendő lett volna az élelem mindenkinek, mégis, a nagy felfordulásban ez senkinek nem jutott az eszébe. Ekkor jött elő Mo, akiről társai tudták, hogy valami hasonló bajt jósolt, s őt kérdezték meg, mitévők legyenek. Mo látszólag hosszas gondolkodás után azt mondta, az étel felét tegyék félre hasonló esetre, bízzák rá, majd ő megőrzi, a maradék ételt osszák szét és egészítsék ki némi gyümölccsel. De hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek hasonló esetek, ezentúl egy ideig mindenkinek kevesebbet kell enni, s a megmaradó élelmet ezentúl tartalékolni kell.
Társai örültek, hogy a helyzetet megoldotta, s megfogadták a tanácsát: az étel egy részéről mindenki lemondott, s ezt a részt mindig rábízták. Ő pedig a rábízott élelmet mindig elvitte a barlangba, ahol minden alkalommal jóllakott, és az étel egyre csak gyűlt és gyűlt.

Mentek tovább a dolgok a maguk útján, az emberek egyre csak fogytak, s kicsit mindig éhesek maradtak, míg Mo egyre csak hízott: s mivel úgy gondolta, őt az élelem őrzésének feladata felmenti a közösségi munka elvégzése alól, így többet már nem is dolgozott. A csoport egyik tagjának azonban feltűnt, hogy míg ők fogynak és éheznek, Mo mégis hízik, s ez nem tetszett neki. Elhatározta, hogy követni fogja őt, s megnézi, mitől is hízik ez az ember oly nagyon. A barlanghoz érve meglátta, hogy Mo a közös ételből falatozik, de Mo is észrevette őt. Mivel félt, hogy társa elárulja tettét a többieknek, s elmondja azt is, hol tartja az élelmet, mielőtt még társa visszatérhetett volna a többiek közé, egy kővel agyoncsapta, s a testét visszavonszolta a csoport táborába.

"Ez az ember" mondta "lopni akart a közös ételből. El akarta venni, ami minket illet, ezért el kellett őt pusztítanom." A többiek megdöbbenve nézték, de hittek Monak, s várták a következő tanácsát. "Azért, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerülhessük, kiválasztok négy embert, akik felváltva őrzik majd a közös élelmet. Ők természetesen, hogy az élelmet megóvni tudják, teljes adagokat kapnak majd, viszont így már a jövőben több élelemről kell majd lemondanotok." Az emberek, bár nem örültek, elfogadták e bölcs ember szavait, s az általa kiválasztott négy ember kettesével, egymást váltva őrizte a barlangot. Mivel ők hozzáfértek az élelemhez, jól tápláltak lettek, a többi ember viszont egyre ritkábban lakott jól, egyre többen betegedtek meg, egyre kevesebben tudtak vadászni és halászni.

Mo viszont nagyon magányos volt, hiszen mindig az élelmet, valamint a követ őrizte; nem bízott az őrökben sem. Mivel nem volt kivel beszélgetnie, elkezdett a kőhöz beszélni.
Egy napon aztán az egyik őr meghallotta, mikor a kőhöz beszélt, s rá is kérdezett a dologra.
Mo ijedtségében elejtette a követ, miközben így válaszolt "Kivel beszélnék... Őseinkkel beszélek, azoknak a szellemeivel, akik már nincsenek köztünk. Ők jelezték számomra a bajt, ők adtak tanácsot, mitévők legyünk, mikor kevés volt az élelem.Most is, a mostani bajban is az ő tanácsukat kérem." Az őr ezen nagyon elcsodálkozott, s mikor szolgálata letelt, elmesélte ezt a faluban lakóknak is. Az emberek innentől kezdve még jobban csodálták ezt a különleges embert, aki az ősök szellemével képes beszélni, s mivel nagyon érdekelte őket, mi történik a holtakkal, ahányszor a faluban járt, annyiszor kérdezték meg őt erről. Mivel köve elveszett, szomorkodott, de mivel az emberekkel újra volt miről beszélnie, hamar elfeledte bánatát.

Elmondta az embereknek, hogy nem csak testük van, mint az állatoknak, de lelkük is: ezért is tudnak beszélni, írni. Elmondta nekik, hogy a halált követően a lélek tovább él, csak a test hal meg, s hogy hogyan él tovább a lélek, lesz-e elegendő élelme a halál után, az attól függ, mennyire élte a szabályok szerint az életét. Társai ezt elfogadták, hiszen Mo volt az egyetlen, aki tudott beszélni az ősök szellemeivel.

Történt egy napon, hogy Monak nagyon megtetszett egy asszony, akivel szívesen töltötte volna az idejét, de ez az asszony az egyik társához tartozott, s egyébként sem tetszett neki Mo. Mikor Mo már annyira vágyott az asszony társaságára, elcsalta őt a szálláshelyről, ki a barlanghoz, ahol az asszony gyermekeinek kínált ételadagok növelésével végül sikerült rábeszélnie az együttlétre. Igen ám, de alig kezdett hozzá Mo az asszony testének élvezetéhez, megjelent az asszony társa, s haragjában Mora támadt. Mivel ez a férfi is sokat éhezett, Mo viszont jól táplált volt, végül Mo győzött – ismét egy társa élete árán. Az asszony azonban nem akarta elhallgatni a többiek előtt a történteket, s Mo csak úgy tudta rávenni őt erre, hogy megígérte: a jövőben sem az asszonynak, sem a gyermekeinek nem lesz hiánya élelemből. Közösen elrejtették hát a holttestet, hogy a vadállatok elhurcolják – s ettől fogva Mo, az asszony és a gyermekei együtt éltek.

Ahogy telt-múlt az idő, Monak és asszonyának közös gyermekei is születtek, akik szintén részesülhettek a több táplálékból, s akiknek szintén nem kellett a közösségért dolgozniuk: ahogy nőttek-növekedtek, Mo közülük választotta ki az új őröket, s mivel négynél többen voltak, ezért az embereknek még többről kellett lemondani, s még jobban éheztek.

Az éhezéssel azonban együtt jártak más bajok is: betegségek, korai halálok, s mivel az emberek már saját élelmükhöz is alig-alig jutottak hozzá, sokan kényszerűségből a gyengébbek, a betegek és az idősek ételét vették magukhoz.

Mikor Mo megöregedett, a helyzet már szinte tarthatatlan volt: az emberek egymással verekedtek az ételért, az asszonyért, volt, hogy öltek is: aki erősebb volt a többinél, több ételhez s több asszonyhoz jutott – aki gyengébb, az éhezett és nyomorgott.
Mikor Mo halálos ágyán feküdt, s visszagondolt fiatalságára, eszébe jutott a kő, amit talált. Felismerte, hogy minden baj akkor kezdődött, amikor a követ megtalálta, s amikor ezt a követ kizárólag sajátjának akarta. Belegondolt, mi lett volna, ha a követ jó messzire hajítja, s rájött, hogy akkor a mai bajok be sem következtek volna.
Mivel meg akarta kímélni az embereket a további bajoktól, legidősebb fiát maga mellé hívatta, és saját bűneit vele kőbe vésette, hogy azokat kitörölni később senki se tudja. Mielőtt azonban az utasításokhoz magyarázatot fűzhetett volna, elfogyott az ereje és meghalt.
Mo fia, ott állt apja halálos ágyánál a kőtáblával, s azon gondolkodott, mit is akarhatott ezzel az apja. Eszébe jutott, hogy apja képes volt az ősök szellemeivel beszélni, s úgy gondolta, a tábla tartalma nem más, mint az ősök sokaságának utolsó üzenete, parancsa, s mikor kijött apja holtteste mellől, a kőtábla tartalmát így adta tovább embertársainak: „Apám, Mo, az egyetlen ember, ki az ősökkel beszélni tudott, meghalt. Őseink tengerének utolsó üzenetét tartom kezemben, ettől fogva mindannyiunknak eszerint kell élnünk, hogy az ős-tenhez juthassunk. Aki ezen parancsokat megszegi, halála után lelke éhezni és szomjúhozni fog.” Ezután átadta a táblát, melynek szövege így kezdődött:

Ne vedd el más ételét, asszonyát, életét

Ne csodálj idegen tárgyakat

Ne mondj olyat, ami nincs

A hullám

A hullám... Úgy kezdtük el nézni a filmet, hogy azt hittük, amerikai katasztrófafilm. Bár az elején gyanús volt a "Megtörtént esemény alapján" megjegyzés, ettől függetlenül néztük tovább.
Hamar kiderült, hogy nem katasztrófafilm, és nem is amerikai - német, és talán pont ezért is volt ránk akkora hatással.
A történet: él egy egyszerű középiskolai tanár egy nagyvárosban, aki azt a feladatot kapja, hogy dolgozza fel diákjaival az autokrácia jelentését. Első kérdésként felveti diákjainak, hogy "Létrejöhet-e autokrácia Németországban?" - persze a diákok úgy gondolják, hogy nem, ahhoz túl sokat tudnak.
Aztán apró lépésenként (zseniálisan) a tanár megvalósítja a mozgalmat, melynek ő a vezetője. Apró, alig észrevehető lépésekből építi fel a rendszert mindössze egyetlen hét alatt... A történet vége természetesen előre vetíthető és elkerülhetetlen tragédia - de mégsem tudtam felállni a film elől és valami mást nézni.

Végig azon gondolkodtam, milyen egyszerű is ez. Néhány elejtett megjegyzéssel, közös ideológiával, közös ellenségképpel, a közösségi érzés erejével mennyire könnyű az embereket vezetni, vagyis inkább "megvezetni"...

A mobiladó valódi oka - gondolt rá valaki?

Naponta mennek a hírek a médiában, hogy az országban hamarosan mobiladó kerül bevezetésre - percenként két forint, sms-enként két forint. Az emberek háborognak, a közösségi oldalak tele vannak a hírrel kapcsolatos véleményekkel.
Az állam pedig nyilatkozik, hogy senki sem fog havi 700 Ft-nál többet fizetni, és a cégeknek lehet, hogy ingyenes marad a flottaszolgáltatás - az emberek pedig háborognak, hiszen családok ezrei fizettek elő családon belüli kedvezményre, hogy csökkentsék költségeiket.
Az állam szerint bevétel kell, és az indok az, hogy ez az adó majd úgy oszlik meg a telefonhasználók körében, hogy az nem jelent majd túlzott terhet senkinek - hiszen aki szegényebb, az úgyis kevesebbet telefonál.

De ez a valódi indok? Annak semmi köze sincs az egészhez, hogy megalakult az állami mobilszolgáltató?
Az Index szerint nagyon nehéznek látja a helyzetet az állami mobilszolgáltató - a mobilpiac telítettsége miatt. Nem is csoda, hiszen 3 nagy céggel kellene majd felvennie a versenyt, és a gazdasági megszorítások idején nyereségesnek kell lennie.

Mi lehetne tehát jobb egy új mobilcégnek, mint az, ha az állam a többi szolgáltató előfizetőit mobiladóval sújtja, míg az új céghez szerződő ügyfeleket ez alól mentesíti? 

Még veszteséggel sem kell szembenéznie, hiszen az új szolgáltató új előfizetői az új szolgáltatónak fizetik az előfizetési díjakat, s az új ügyfelek szerzéséhez semmilyen fizetett reklám nem kell, pusztán annyi, hogy a hírekben bemondják, az új szolgáltató előfizetői mentesülnek a mobiladó alól.

De vajon mi lesz a hűségnyilatkozatos ügyfelekkel?

Ez a kérdés is felmerült bennem a mobiladó kapcsán - de megmondom őszintén: ha a bankokkal kapcsolatban volt bátorsága a kormánynak végigvinni a rögzített árfolyamú törlesztést, a mobilszolgáltatók hűségnyilatkozataival kapcsolatban miért tennének kivételt?

A mobiladó vesztesei tehát nem az állampolgárok lesznek, nem: a három nagy mobilszolgáltató. Elveszítik ügyfeleik jelentős részét, s valószínűleg az élő hűségnyilatkozatok felmondásával járó kötbéreket is - a megmaradó ügyfeleik pedig jelentősen változtatnak majd telefonálási szokásaikon, hogy minél kevesebb adót kelljen fizetniük.

De azért ne féltsük a mobilszolgáltatókat - nem keveset kerestek már rajtunk. Ha csak az emeltdíjas sms-ekre gondolunk, amikor is mi fizetünk egy szolgáltatásért 240 Ft-ot - és ebből a szolgáltatónk 100-120 Ft-ot kap csak meg, a többit pedig lenyeli a mobilcég...

Ne hagyj engem éhen halni, avagy a reklámszövegírók túlkapásai

A reklám az kell. Jó bornak is kell a cégér, tartja a mondás, ami igaz. Bár tény, hogy mint oly sok dologban, ebben is fordítva ülünk a lovon - eredetileg egy jó terméket, ha megismerték az emberek, akkor azt ajánlották tovább, s így lett reklám a minőséghez.

Vannak a reklámnak humoros verziói, ezeket kifejezetten szeretem. Vannak elgondolkodtatók, melyek egy mondattal képesek felkavarni az érzelmeket - ezeket is szeretem. A semmitmondó reklámokat meg sem nézem - de a gusztustalan típusú reklámokat szívem szerint töröltetném a médiákról.

Mit is sorolok gusztustalan kategóriába? Több fajta is van, nézzük sorban.

• A "csak" reklámok. "Csak" hárommillió-négyszázhuszonötezer forintba kerül akciósan - csak. Addig, amíg egyetlen ember is van Magyarországon, akinek ez az összeg nem "csak", az ilyen kijelentést gyomorforgatónak érzem. 
• A "nekem jár" típusú reklámok. Megérdemlem, jár nekem, ezt sugallják minden szavukkal, főként kozmetikai termékekre vonatkozóan - holott az életben semmi sem jár alanyi jogon, semmit nem kapunk ingyen.
• A kiabálós reklámok - ahol többnyire vitaminhiány következtében elfogadottnak mutatja azt a viselkedést, hogy az egyik ember ordít a másikkal, vagy a gyerekeivel, vagy bárkivel - és mennyivel nyugodtabb lesz, ha multivitamint szed...
• A fogyasztószer reklámok - ahol szinte kivétel nélkül egy világéletében XS-es méretű leányzóra adnak három számmal nagyobb nadrágot, mutatva, hogy a fogyasztószer mennyire hatásos.
• A drága termékeket, szolgáltatásokat követő banki reklámok - egyenesen gusztustalan, hogy még ma is úgy hirdetik pl. a személyi kölcsönt, először felkeltik az igényünket autóra, vagy külföldi utazásra, vagy konyhabútorra - és ugyan rázzuk a fejünket, hogy erre nincs pénz, a következő reklám kínálja a megoldást: vegyél fel személyi kölcsönt....

Most találtam egy újabb fajtájú gyomorforgató hirdetést - ahol egy optikus hirdeti, "Ne hagyj engem éhen halni, én sem hagylak megvakulni." Hogy mi ezzel a gondom?
Valóban figyelemfelkeltő, és ezzel el is érte a célját - aki elolvassa, megjegyzi a szlogent, tán még mosolyog is rajta, hogy nini, milyen találékonyak az emberek.
Némi valóságot is tükröz, hiszen tudjuk, hogy a multik és a százforintos szemüvegek igencsak betettek a hazai optikusoknak.
Azonban erről a szlogenről akarva-akaratlan eszembe jut az eset, amikor egy nő egy hatéves forma kislánnyal jött koldulni - "Jáj, öt gyérékém ván, hogyán étéssem űket, munkanéküli vágyok" felkiáltással, miközben az ő és a gyermek ruházata és a kiegészítők a legújabb divat szerintiek voltak. Hogy miért érzek összefüggést a két eset között?

Először is vegyük azt, hogy mennyibe kerül ma a reklám. Még ha az optikus maga találta is ki a szlogent, (amit kétlek, inkább fizetett érte) a reklámok elhelyezéséért akkor is fizetett minimum szinten több százezer forintot. Rendben, ez egy befektetés - mondhatnánk, ha a hirdetés nem arról szólna, hogy ő márpedig éhen fog halni, ha nem segítünk/nem nála veszünk szemüveget. Ugye a hölgy, aki koldult, szintén éhezésről beszélt, s közben látható volt már a ruházatáról is, hogy szó sincs éhezésről - itt az első összefüggés.
Másodszor: azzal reklámozni egy terméket-szolgáltatást, hogy az azt kínáló mindjárt éhen hal, nem hiszem, hogy etikus lenne - egy reklámnak nem erről kéne szólnia. Vagy a termék/szolgáltatás kiválóságára, vagy az azt kínáló személy tapasztalatára, szakmai múltjára, vagy olyan egyedi tulajdonságra kellene felhívni a figyelmet, ami kiemeli a reklámozott dolgot a többi közül. Hogy egy koldus az éhenhalásra hivatkozik, rendben van - de egy szakembertől ennél többre számítanék.

Hogy mit mondhatott volna helyette, mi lehetett volna reklámszövege, arra írok néhány példát.
"Segítek, hogy lásd a világ csodáit - Gipsz Jakab, optikus"
"Ne szemellenzőt hordj - viselj szemüveget! Gipsz Jakab, optikus"
"Hazai hús, hazai zöldség, hazai gyümölcs: a szemüveged miért kínai vagy olasz? Gipsz Jakab, optikus"


A tanácsom tehát a reklámszöveg kiagyalójának, hogy ahelyett, hogy az emberek rossz érzésére épít, építsen a jóérzésre, a humorra, az összefogásra, és erre használja kreativitását, ne másra.

Egy honlap ára - avagy mennyibe is kerül egy honlap elkészítése?

Régen, mikor még nem voltak CMS rendszerek - vagy csak kevés, és kevesek számára volt elérhető - a webprogramozók még maguk írták a honlapok programjait, az admin felületet, a szkripteket, így érthető volt a több százezres ár egy komolyabb honlap esetén.

Mára azonban már mindenki számára elérhető a 3 legnépszerűbb CMS rendszer: a Joomla! a Drupal és a Wordpress. Bárki, bármikor letöltheti, telepítheti saját tárhelyére ezen rendszereket, és némi internetes tanulást követően személyre szabhatná saját honlapját.

Érthető, hogy a honlapkészítők is átálltak ezek használatára, hiszen a legtöbb igényt kielégítik - ráadásul bővíthetőek is, új alkalmazások készíthetők bármelyik CMS rendszerhez. A honlapkészítés tehát mára lényegében arról szól, hogy telepítenek egy CMS rendszert, azt személyre szabják - és kész is a honlap. S mivel így a legtöbb webprogramozó már nem a saját szellemi termékét árulja, a honlapok árának jelentősen csökkennie kellett volna - a józan észnek felfoghatatlan, hogy miért nem ez történt.

De nézzük meg, miből áll ma egy honlap ára, és mennyibe is kerül ma egy honlapot elkészíttetni - kifejezetten CMS alapon.

Tárhelyszolgáltatók és domain regisztrálás

Ahhoz, hogy honlapunk lehessen, tárhely és domain is szükséges - mindkettőre vannak ingyenes és fizetős megoldások. Érthető módon, a fizetős megoldások komolyabbak, megbízhatóbbak.

Ingyenes megoldásként a co.cc az egyik legkiemelkedőbb domain szolgáltató: 2 db domain nevet regisztrálhatunk co.cc végződéssel ingyenesen. Ingyenes tárhelyszolgáltatóként a 000Webhost ingyenesen biztosít jó minőségű tárhelyet - és bár vannak kisebb problémák a mailszerverrel, időnként akadozik a szolgáltatás is, de messze a legjobb az ingyenes szolgáltatók közül.

 

A fizetős szolgáltatók között kiemelném a Pontkom Stúdiót, mely domain regisztrációt és tárhelyszolgáltatást is végez - .hu domain jelenleg 1.999 Ft/2 év, 1 Gb tárhely 3.999 Ft/év - ugyan MySQL adatbázist pluszban kell vásárolnunk, ami 2.990 Ft, ha egy darabot szeretnénk, de egy domain egy tárhely és egy adatbázis ára még így is 10.000 Ft alatt van.

A DomDom szintén mindkettővel foglalkozik, itt egy .hu domain 2 évre akciósan 2.400 Ft, az 1 Gb tárhely pedig egy évre 16.130 Ft - igaz, hogy itt nem kell plusz adatbázist vásárolni, de a Pontkomhoz képest még így is dupla az ár.

A Tárhely.eu jelenleg egy db domain-t ingyen ad, ha náluk igénylünk tárhelyet, 1 Gb csomag híján 500 Mb tárhely 12.573 Ft/év áron nem olyan rossz üzlet - külön szolgáltatásként most ingyenes CMS telepítő is jár a tárhelyhez.

A legtöbb domain regisztrációhoz a szolgáltatók ingyenesen adnak 50-100 Mb tárhelyet - ez azonban szinte kivétel nélkül statikus, tehát egy CMS futtatására egyáltalán nem alkalmas.

A honlapkészítők

Az előbbiekben említett Pontkom Stúdió honlapkészítést is vállal, állításuk szerint olcsón. Bár nem árulják el, hogy CMS alapon dolgoznak, a referenciaként felsorolt honlapok megtekintését követően ez egyértelművé vált - fő profiljuk pedig a Joomla! használata. Az általuk hirdetett ár microsite esetén (ami összesen 2 oldalból áll!!!) 30.000 Ft + ÁFA-nál kezdődik. Egy teljes honlap ára pedig 100.000 Ft + ÁFA ártól a kiegészítők tükrében tulajdonképpen bármeddig terjedhet - és ezért az árért nem saját egyedi dizájnt kapunk, hanem sablonból választhatjuk ki a nekünk tetszőt - ha saját, egyedi dizájnt szeretnénk, akkor az + 60.000 Ft+ÁFA áron akár a miénk is lehet. Tehát minimum 160.000 Ft + ÁFA áron lehet egyedi honlapunk - véleményem szerint hagyjuk meg őket tárhelyszolgáltatónak.

 Meglátogattam az olcsoweboldal.hu elnevezésű szolgáltató honlapját - aki már a domain nevével is felhívja a figyelmet alacsony áraira. Az olcsóság Wordpress alapon készül - már akár 40-50.000 Ft-tól lehet saját honlapunk, azonban egyedi dizájnt 10.000 Ft-tól kaphatunk hozzá. Ez az ár már valóban alacsonyabb az előzőnél, itt már 50-60.000 Ft-tól lehet saját, egyedi honlapunk.

A Templatecenter.hu Joomla alapon kínálja nagyjából ugyanezt - olcsón, mindössze 45.600 Ft + ÁFA ártól 120.000 Ft +ÁFA árig. Ezért az árért azonban itt sem kapunk egyedi dizájnt - ugyanúgy, ahogy korábban, sablonból dolgoznak, és a sablon logóját cserélik ki a miénkre, azonban fizetni előre kell.

Meglátogattam még a Surbma.hu honlapját is, ahol szintén Wordpress alapon lehet saját honlapunk - ha értünk a Wordpresshez, akár 50.000 Ft-ért, ha komolyabbra vágyunk, 100.000 Ft-ért lehet honlapunk. Egyedi sablont itt is csak + 30.000 Ft-ért kapunk - tehát akárhogyan nézzük, minimum 80.000 Ft-ot kell fizetnünk egy egyedi honlapért.

Összegzés

Látható, hogy bár valamelyest csökkentek a honlapkészítés árak, mégsem csökkentek olyan mértékben, mint ahogy az elvárható lenne, tekintettel arra, hogy a fenti honlapkészítők egyike sem a saját szellemi termékét (programját) árulja. Pusztán telepítenek egy CMS rendszert, ami feltöltéssel együtt is maximum 2 óra, átalakítanak egy korábban létrehozott sablont a mi tetszésünk szerint, ami instrukciókkal együtt sincs több 5 órai munkánál - és ezért az összesen 7 órai munkáért fizetünk 100.000 Ft-os nagyságrendű összegeket.

Ha ezzel elégedetlen, látogassa meg a Honlapkészítés és Webdizájn honlapját - 15.000 Ft-tól készítünk CMS alapú honlapokat, s ebben az árban az egyedi dizájn is benne van - a megbízás létrejöttét követően 3 db dizájntervet küldünk, amelyek közül kiválaszthatja az Önnek tetszőt - és még azon is bőségesen végezhetünk módosításokat, hogy ténylegesen a cégére szabhassuk.

A Honlapkészítés és Webdizájn igényei szerint elkészíti honlapját, a szükséges kiegészítők sem kerülnek többe 5.000-10.000 Ft-nál - ezen az áron telepítünk ugyanis webáruházat, fórummotort. 

Ugyanakkor fél év garanciát vállalunk az elkészített honlapra - sőt, igény szerint vállaljuk a honlap üzemeltetését is, havi 3.000 Ft-tól.

A Honlapkészítés és Webdizájn: profi CMS honlapok, egyedi dizájn, megbízhatóság és szakértelem.

A bőr, amelyben élek

Jaj.
Mostanában előszeretettel nézek feliratos filmeket - úgy veszem észre, hogy azoknak, amelyeknek valós mondanivalója van, valahogy mostanában nem szinkronizálják.
Ez is feliratos, és mondanivalója is van - nem is akármilyen.

A borzasztó az egész filmben, hogy bár fikció, de ha belegondolunk, akár meg is történhet. A plasztikai sebészet rendkívül fejlett, viszont kevéssé ellenőrzött terület: kis hazánkban is számtalan visszaélés történt az elmúlt években. Egyre több család bomlik fel - egyre több feleség hagyja el férjét és gyermekeit, valamint egyre gyakoribb a családírtás is. Egyre nehezebb megkülönböztetni mentálisan egészséges embertársainkat azoktól, akik képtelenek felmérni döntéseik következményeit.
Előre szólok:

SPOILER következik.

Van egy ház, ahol él egy plasztikai sebész, egy bezárt lánnyal, akiről a történet elején semmit sem tudunk - és amikor megtudjuk, ki ő, akkor a legszívesebben törölnénk az információt a memóriánkból... De már nem lehet.

Lassan ismerjük meg a férfit, lassan értjük meg tetteit - csak kevés tényt közölnek a szereplők, a tragédiák súlyát leginkább képekben jeleníti meg Almodóvar, egyébként zseniálisan.
Szóval van ez a férfi, egy jóképű és sikeres plasztikai sebész - zseniális tudós a területén, hiszen a tökéletes bőrt alkotja meg, de bármily sikeres is a szakmájában, a magánélete tragédiákkal tarkított.
Meghalt szeretett felesége, tudjuk meg a történet elején, de az elvesztésének módját csak jóval később ismerjük meg. Meghalt szeretett lánya is, de a halálát megelőző körülményekre csak később derül fény. Meghaltak a szülei is - bár a biológiai anyja él, és házvezetőként dolgozik nála, ezt a történetet is csak fokozatosan ismerjük meg. És meghal a testvére is - akit ő maga öl meg.
És szinte minden tragédiának oka a nőkre vezethető vissza - hűtlenségükre, eszetlenségükre, önzésükre és tehetetlenségükre.

Először is a feleség. A film alatt megtudjuk, hogy a kedves feleség megégett egy autóban, miközben szökött a szeretőjével (aki egyben a sógora is volt), baleseteztek, és a férj maga mentette ki a kocsiból. Súlyos égési sérüléseket szenvedett - de hűtlen elhagyása ellenére a plasztikai sebész férj mégis gyógyítani, helyrehozni kívánta a sérüléseit. (Ez a nő még a gyermekét is hátrahagyta, nem törődve vele, mi lesz a jövőbeni sorsa, csak azért, hogy a szeretőjével lehessen.) Ehhez a nőhöz alkalmazkodott az egész család: besötétített ház, letakart tükrök, nehogy meglássa saját szétégett arcát, a férje pedig mindent elkövetett, hogy elkészítse azt a bőrt, ami helyrehozhatja a sérüléseit - de, amikor ez a nő véletlenül az ablakban meglátta tükröződni saját eltorzult képét, az udvaron játszó gyermekével és a neki várhatóan okozott fájdalommal és sokkal nem törődve kivetette magát az ablakon....
Aztán a lánygyermek, aki finoman szólva is elmebeteg lett halott anyja látványától - orvosi kezelések sorát követően végül már alkalmas volt arra, hogy társaságba mehessen. Mit csinált? Az első adandó alkalommal kilógott a kertbe egy sráccal - miközben a többi fiatal hallhatóan és láthatóan aktív nemi életet élt ugyanezen a területen, ő vajon mit gondolt, csak holdfényes sétára számíthat? Még meg is jegyezte a fiúnak, aki éppen be volt lőve, hogy mennyire szeret meztelenül szaladgálni - aki ezt félreértette, csókolózni kezdtek, ölelkeztek, majd mikor bekövetkezett a behatolás, a csaj sikítozni kezdett... Erre a srác, hogy elhallgattassa, leütötte, majd otthagyta. Apuka találta meg, s mikor a lány magához tért, azt hitte, az apja művelte vele mindezt - vissza a kórházba, többet látni sem bírta az apját, majd szépen kiugrott ő is egy ablakon - édesanyjához hasonlóan.
És ott van a biológiai anya - szintén szép történet. Házvezetőként a ház urának gyermeket szült (belőle lett a plasztikai sebész) valamint a ház sofőrétől is gyermeket szült (ő lett a bűnöző testvér). Lazán végignézte mindkét fia tragédiáját - nem is tett semmit ellene. Passzív szereplő, csak ártani tudott aktívan: mikor beengedte bűnöző fiát a házba.

Na, és csak végül említem meg a nők között a lányt, aki be volt zárva. Felesége arcképére formálta a plasztikai sebész - tökéletes bőrrel, arccal és testtel rendelkezett. Mikor a bűnöző fiú betört, azt hitte, régi szeretőjét látja viszont, neki is esik alaposan - s ő profin megjátszotta, hogy ő az, akit a férfi keres. A hazatérő plasztikai sebész csak a végjelenetre érkezett: feleségének arcát látta, s testén a gyűlölt testvért, aki feleségét megbolondította. Jó pár pillanatig gondolkodott, kit is lőjön le, s először a nőre fogta a fegyvert - végül saját testvérét végezte ki.
Nos, ez a lány persze igyekezett hasznot húzni az egészből - már nem volt bezárva többé. Összebújt hát megerőszakolásának napján a ház urával - másnap reggel pedig alkut kötött addigi fogvatartójával, hogy innentől marad, szabad akaratából.
El is ment vásárolni szép ruhákat, valamint síkosítót, majd mikor este újra összebújásra került volna sor, a síkosítóért szaladt le, s egy pisztolyt vett elő, ezzel lőtte le a plasztikai sebészt és az anyját is.

Ez a lány ugyanis nem volt mindig nő - férfi volt, méghozzá az a fiatal balek férfi, aki szándékától eltérően megerőszakolta a sebész lányát. Orvosunk pedig elkapta, s bosszúból átműtötte nővé - átalakította a testét, az arcát, majd végül a bőrét is több év alatt. S itt jön az igazságszolgáltatás része: a férfi, aki nemi erőszaktevő volt (bár szándéka ellenére lett azzá), maga is nemi erőszak áldozatává válik...
Szabadulásához azonban nőként kell élnie, nőként kell viselkednie és gondolkodnia - hazudni, alakoskodni, megjátszani és csábítani vágy nélkül. És bár vásárlás közben is lehetősége nyílt a szökésre, mégsem ment: előbb bosszút állt, amúgy női módra. A sebésszel elhangzó utolsó párbeszéde: "De hát megígérted!" mondta a férfi meglátva a fegyvert, "Hazudtam" felelte, és lőtt. Az anyát pedig az ágy alá elbújva lőtte le, aki így szintén képtelen volt a védekezésre...

Almodóvar gyönyörűen bemutatja a férfiakat és a nőket:
- a férfit, aki imádja a családját, és a nők kegyetlen játékaitól és önzésétől megőrül (plasztikai sebész)
- a férfit, akit pusztán ösztönei vezérelnek, és ezek kielégítésére az erőszaktól sem riad vissza (bűnöző testvér)
- a nőt, aki saját testének és szépségének a rabja, s ennek elvesztésével inkább a halált, és saját gyermekének tönkretételét választja (feleség)
- a nőt, aki tudatlansága és körültekintésének teljes hiánya miatt erőszak áldozatává válik (gyermek)
- a nőt, aki bár tudja, hogy teljességgel helytelen, amit tesz, mégis tétlenül hagyja saját gyermekeit a vesztükbe rohanni (anya)
- valamint a férfi-nőt, aki balek férfiként erőszakot követ el, majd testileg nővé válva szellemileg is igazodik a filmbéli nők viselkedéséhez.

Almodóvar filmjében az igazságszolgáltatás és a bosszú a kulcs: az összes önző, erkölcstelen vagy erőszakos cselekedet elnyeri büntetését.

Bűn, bűntudat, bűnhődés, feloldozás

A napi médiában megjelenő cikkek és különböző önfejlesztő tréningek kerek perec elutasítják, hogy az általunk elkövetett hibákért, mások ellen elkövetett vétkekért bűntudatot érezzünk, és számtalan javaslatot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy hogyan is kerülhetjük el ezt. Persze, mivel a könnyebbik végét fogják meg a kérdésnek, nem azt tanácsolják, hogy ne kövessünk el hibát, éljünk tisztességesen...

Fontos tisztázni: a bűntudat, mint szó, nem jelent mást, mint hogy tudatában vagyunk annak, hogy valami rosszat tettünk. Hogy hibát vétettünk, másnak kárt, bajt okoztunk, akár szándékosan, akár szándékunktól függetlenül. Ezzel szerintem nincs is baj, ahhoz, ugyanis, hogy akár csak a munkánkat jól végezhessük, tisztában kell lennünk vele, mikor követünk el hibát: s nincs, nem lehet ez másként a magánéletben sem.

A bűntudatot ugyanakkor a valóságban már tulajdonképpeni bűnhődésként, önmagunk rossz érzésekkel való büntetéseként azonosítja a legtöbb ember, s tulajdonképpen ez az, amit a média és a tréningek igyekeznek kizárni az életünkből.

De jó-e ez így?

Nem hiszem. Mind a jog, mind a vallás ismeri a beismerést, valamint a megbánást is: s mindegyiket annak megfelelően értékeli. A bűn súlyosságától függően persze mind a vallás, mind a jog különböző szankciókat alkalmaz, tulajdonképpen büntető-nevelő-megelőző célzattal. Ha keresztények vagyunk, s bűnt követünk el, meg kell gyónnunk (beismerés), majd a pap által kiszabott penitenciát (büntetés vagy bűnhődés) kell lerónunk, hogy tisztult lélekkel folytathassuk az életünket (ide nem értve persze a halálos bűnöket). Ha bűncselekményt vagy szabálysértést követünk el, büntetőeljárás veszi kezdetét, melynek során vallomást tehetünk (beismerés vagy tagadás) s végül a bíróság ítélete szerinti büntetést kell elszenvednünk (bűnhődés). Ha magánjogi területen követünk el "bűnt" (szerződésszegés, károkozás, stb) szintén eljárás indulhat, mely során meghallgatnak minket (beismerés vagy tagadás) és az eljárás során született döntés alapján többnyire anyagi, pénzbeni "büntetést" fogunk elszenvedni.

Miért van ez így?

Mint már írtam korábban, a társadalmat valamilyen formában össze kell tartani - s ezen összetartáshoz elengedhetetlenek a mindenkire érvényes szabályok, azok megszegésével járó következmények, legyenek azok akár vallási, akár jogi, akár erkölcsi normák. (Ezt a három területet egyébként is meglehetősen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani.)

Ezek a normák adják a többségnek azt a biztonságot, azt a biztonság-tudatot, amelyben egy társadalom fejlődni képes. Több gondolkodó, köztük Cesare Beccaria is úgy vélte, hogy a bűnöket visszatartó erő nem a büntetés mértéke, hanem annak elkerülhetetlensége. A jog is, ahogy az erkölcs is és a vallás is a szabályosan élő többséget védi a szabályokat szegő kisebbséggel szemben. (Azt ugye nem kell elmagyaráznom, hogyha a többség szegi a szabályt, akkor az már nem élő szabály egy társadalomban?)

"De amitől mindenki retten,

Azt nem vethetjük félre büntetlen." (Tao Te King)

Miért lenne ez másként a magánéletben?

Naivitás azt gondolni, hogy a magánéletben elkövetett hibákért, bűnökért való bűntudat, bűnhődés, vagy éppen annak elmaradása semmilyen hatással nincsen az ember jövőbeni magatartására. Ha ugyanis tudjuk, hogy hibáztunk, s vállaljuk a felelősséget érte, könnyebben tanulhatunk belőle, s a jövőben könnyebben elkerülhetjük ugyanannak a hibának az elkövetését. Ezen túlmenően azt is fontos elmondani, hogy a bűn beismerése és az elkövetése alól való feloldozás, avagy a megbocsátás másként nem nyerhető el - ha nem ismerem el, nem kérek megbocsátást, csak nagyon ritkán, de leginkább soha nem kapok.

Ha még önmagunk előtt is letagadjuk, s elutasítunk minden, minket terhelő felelősséget, akkor újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el.
Hogyan tanultunk meg például helyesen írni? Először természetesen megtanultunk írni, majd leírtunk szavakat, mondatokat, s közben hibákat vétettünk. Mivel ezt a legtöbben iskolában tettük, a tanító közölte velünk, milyen hibát vétettünk, s gyakoroltatta a szó helyes leírását, hogy pontosan rögzüljön. Ezzel a folyamattal, és új szavak írásának megtanulásával fokozatosan javult a helyesírásunk, egyre kevesebb hibát vétettünk. Ha nem figyeltünk rá, később rossz osztályzatot kaphattunk büntetésként, s ha továbbra sem tanultuk meg, akkor akár az év végi osztályzatunk is bánhatta. Már ebben az egyszerű folyamatban is látható a bűn-bűntudat-büntetés-feloldozás folyamata - s bár tény, hogy elvonatkoztatott, az életben mégis szinte minden így rögzül, tudatosul az emberekben. 

Szintén az egyik fórum szeretős topicjában olvastam, hogy vajon mi a nagyobb bűn: a hűtlenség vagy a válás? Már maga a kérdés mutatja, hogy a tisztelt fórumozók pontosan tudják, bűn ez is és az is, s a vita tárgya pusztán az: melyik a nagyobb... 

Már ez a hozzáállás hibás. A bűn mértéke pusztán a várható következmények mértékét mutatja, az okozott kár, fájdalom és bánat mértékét, de a kisebb bűn is bűn.

Már ez a gondolkodás oda vezet, hogy azt méricskéljük, ki a nagyobb bűnös, és ahelyett, hogy a saját hibánkból igyekeznénk tanulni, ujjal mutogatunk egy másik bűnösre: ő bűnösebb... Mintha ezáltal a saját bűnünk alól, a várható következmények alól felmentést nyerhetnénk...


Vajon Hitler által elkövetett bűnök kevesebbek-e attól, hogy Sztálin is hasonlóakat követett el?
Ha ittasan vezetek és balesetet okozok, vajon kisebb-e a bűnöm, ha az áldozat "csak" lebénul deréktól, mintha nyaktól lefelé bénulna le?
S ha kisebb a bűnöm, vajon számít-e bármit is abból a szempontból, hogy bűnös vagyok? S vajon ha pusztán a bűnömet méricskélem, majd azt látva, hogy az enyémnél nagyobb bűnök is vannak, újra elkövetem, vajon nyerhetek-e feloldozást?

A bűn - bűntudat - bűnhődés - feloldozás így, ebben a formában egy folyamat, amely egyidős az emberiséggel. Ezt a folyamatot megszakítani, félbe vágni következmények nélkül nem lehet. A következménye pedig mindig az, hogy nem tanulunk a hibáinkból, s ha nem tanulunk, nem is fejlődhetünk. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket, újabb és újabb embereknek okozva fájdalmat.


De vajon valóban ezt akarjuk? Ez a célunk? Ezért születtünk a világra, hogy egy évszázadot sem élve minél többet árthassunk másoknak?


Minden kedves olvasómnak ajánlom figyelmébe Aranyosi Ervin: A fiú és a szögek című tanmeséjét.

"Volt egyszer egy fiú, – rossz szokással áldott.

Mindig kötözködött, mindenkit megbántott.

Mindent jobban tudott, mint a földön bárki.

Hogy mást meg ne bántson, nem tudta megállni.

Folyton veszekedett, szinte sportból tette.

Nem csoda, hogy ezért, senki sem szerette.

Egy szép napon aztán így szólott az apja:

- A világ zordságod igencsak unhatja.

Itt van egy zacskó szög, ha türelmed veszted,

ha megbántasz bárkit, ezután majd ezt tedd:

Menj a kerítéshez, fogj egy apró szeget,

Vezesd le a dühöd, mi bentről feszeget.

A nap végén aztán számold meg, hogy hányszor

borult el az elméd, a mások “bajától”.

Úgy is történt aztán, s a fiú megtette,

Minden újabb bántást, szögelés követte.

Első nap harminchét volt a szegek száma,

mit a fiú bevert a kerítés fába.

Elszégyellte magát, ilyen nagy szám láttán,

s uralkodni kezdett indulatosságán.

Napról napra csökkent a szeg mennyisége,

az volt csak a kérdés, hogy mikor lesz vége.

Majd eljött egy szép nap a fiú életébe,

mikor nem került sor, új szög beverésre.

Megkereste apját, büszkén elmesélte:

- Nem került újabb szög ma a kerítésbe.

És az apja így szólt: mától másképp tegyed,

ha nem voltál dühös, húzzál ki egy szeget.

Elszálltak a napok, szélnél sebesebben,

s láss csodát a szegek is elfogytak csendben.

Azután a fiú apja elé állott.

Lelke lenyugodva nézte a világot.

- És a kerítéshez kiballag az apja,

fia büszkeséggel művét megmutatja!

- Édes fiam, – mondja apa a  fiának,

Amit eddig tettél előnyödre válhat.

Szépen viselkedtél, tanultál belőle,

tudom nem volt könnyű, s nem szöktél előle.

De nézd a kerítést, mennyi lyuk borítja?

Az emberek lelkét pont így nyomorítja,

minden veszekedés, minden düh és bánat

nyomot hagy másokban, s bár van rá bocsánat,

az okozott sebek, mind-mind megmaradnak.

Ne bánts szavakkal se! – Jegyezd meg magadnak!

Változz előnyödre, tárd ki tiszta lelked,

válj olyan emberré, kit mások szeretnek.

Mert ha így folytatod, lesz majd sok barátod,

szeretni is könnyebb, egyszer majd belátod!"

Szex, mint kötelesség a házasságban

No, ismét egy fórum, de egy másik topicja adta az ihletet ezen írás megszületéséhez. Ugyanaz a fórum, mint az előzőekben említett, de a topic témája a házasságon belüli szex mennyisége, vagyis pontosabban az erre való igény.
A napokban felmerült kérdésként, hogy vajon a házastársi kötelezettségek köreibe tartozik-e a szex, avagy sem.

Először is, mivel szinte szitokszóként használják sokan, fontos tisztázni, hogy mi is az a kötelesség. Kötelesség minden olyan tevékenység, melyet el kell végeznem, függetlenül attól, van-e kedvem, tetszik-e nekem, jólesik-e, s ezen teljesítés elmulasztása következményeket, sok esetben akár kényszerítést is vonhat maga után.
Kötelességünk ilyenformán az adófizetés, a gyermekünkről, vagy idős szüleinkről való gondoskodás, az általunk megkötött szerződések betartása, a szórakoztató eszközök rendeltetésszerű használata és még sorolhatnánk a végtelenségig: általánosságban elmondható, hogy az élet minden területén találunk kötelességet.

Igen ám, de fontos azt is tisztázni, hogy pusztán azért, mert az éppen adott szándékunk egybeesik a teljesítendő kötelességgel, s nem a következménytől való félelmünkben teljesítjük, attól még a kötelesség kötelesség marad. Függetlenül attól kötelesség, hogy éppen az adott pillanatban jólesik, élvezetes számunkra, vagy kedvünk van hozzá.

Aztán ott a kérdés, kicsit elvontabban, hogy vajon a házasságnak része-e a szex, avagy sem.
Nos. Khm. Ez körülbelül olyan kérdés, mint hogy a kenyérnek vajon része-e a liszt. Ha csak azt vesszük alapul, miről is szól az apasági vélelem: "a gyermek apjának azt kell tekinteni, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő, vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állott." Tehát itt is látjuk, hogy a törvény azt mondja, akármilyen rövidke ideig is voltak házasok, a férj az apa, és ugye apa az lehet, akinek szexuális kapcsolata volt az anyával.
A vélelem ugyan megdönthető, de még a megdöntés sem arra irányul többnyire, hogy a házasság alatt férj és feleség egymással nem lép szexuális kapcsolatra, nem: pusztán arra, hogy az anya más férfivel (is) létesített ilyen természetű viszonyt, merthogy szex nélkül meglehetősen nehézkes teherbe esni...

Végre tisztáztuk, hogy mi a kötelesség, hogy a házasságnak része a szex. Na, most jön a neheze: vajon házastársunk felé irányuló kötelességünk-e?

Mik is azok a házastársi kötelezettségek. Elmondható, ugye, hogy aki ma Magyarországon házasságot köt, azt a törvény betartásának szándékával teszi, függetlenül attól, egyházi esküvőt tart-e? Nézzük akkor a törvény szövegét:


"a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek."


Hűséggel, és támogatással tartozunk házastársunknak. A legtöbben persze ezt a két kötelezettséget pusztán anyagi oldalról szemlélik, a hűséget pusztán mint szexuális hűséget, a támogatást pedig mint pénzbeni juttatást. De ez, elárulom, nem fedi a valóságot. A törvény ugyanis külön beszél a vagyonjogról, teljes fejezetet szán neki, ebből is látszik, hogy ez a kijelentése a jogalkotónak sokkal tágabb értelmű.

Mi a hűség, mármint azon kívül, hogy nem élünk nemi életet mással?

A hűség fogalma ennél sokkal tágabb. A hűség azt jelenti, hogy olyanok maradunk, amilyenek voltunk - nagyszerűen mutatja ezt akár a szöveghűség kifejezés is: olyan, mint az eredeti, vagy ahhoz nagyon-nagyon közel áll, vagy a hű önmagához kifejezés - nem cselekszik másként, mint amilyen valójában.
Régen, mikor hűségesküt tettek az uralkodónak, az ígéret arra vonatkozott, hogy pontosan úgy szolgálják urukat a jövőben, mint ahogy azt tették az eskü idején - s bár az eskübe az is beletartozott, hogy más urat nem szolgálnak, de ez része, s nem lényege volt a hűségnek.

Mikor egy férfi és egy nő házasságot köt, összekötik az életüket egymással, s bár ma már sokszor csak rövid időre, mégis: a hűség kötelezettsége alapján azt vállalják, hogy az eredeti állapotot fenntartják.
Nem változtatnak tehát az eredeti viselkedésükön egymással szemben, hanem úgy viszonyulnak továbbra is egymáshoz, mint kapcsolatuk kezdetén: szeretettel, tisztelettel, odaadással.

Mi a támogatás, azon kívül, hogy közösen viseljük az anyagi terheket?

A támogatás, hogy egymás támaszai leszünk az élet viharaiban, hogy bíztatjuk, bátorítjuk, segítjük társunkat mindabban, ami számára fontos. Nem akadályozzuk abban, hogy önmaga lehessen mellettünk, nem ítélkezünk felette. Elkövetünk minden tőlünk telhetőt, hogy társunk minden igényét kielégíthessük, és megteszünk mindent, hogy megvédjük őt a bajoktól. Ezt jelenti tágabb értelemben a támogatás.

E két fogalom ismeretében vizsgáljuk meg, mit is vállalunk a házasságkötéskor.

Vegyünk két, egymást tisztelő és szerető embert a kapcsolatuk kezdetén. Mi jellemzi őket?
Mosolyognak egymásra, szépen beszélnek egymással, mindent elkövetnek, hogy minél több időt tölthessenek együtt, s nem kevés időt töltenek az ágyban is (vagy asztalon, vagy kertben, vagy autóban, kinek-kinek vérmérséklete szerint). Egymás életét minden szempontból megkönnyíteni igyekeznek, akár tevőlegesen is. Közösen tervezik a jövőjüket, s nagyon elképzelni sem tudják, hogy valaha majd külön élnek, egymástól távol, egymást gyűlölve, mást szeretve. Más, ellenkező nemű embertársaik felé nem közelednek, feléjük bizonyos hűvösebb magatartást tanúsítanak. Egymás titkait megtartják, nem árulják el azokat másnak.

Ha ők egymással házasságot kötnek, ezzel a hűség és a támogatás kötelességét veszik magukra, önként és dalolva, hiszen ez akkor az akaratukkal megegyező. Tehát azt vállalják, hogy ezt az állapotot: a szép beszédet, a mosolyt, a közös időt, a törődést, a szexualitást és a jövővel kapcsolatos közös tervezést ezentúl mind így, vagy ehhez rendkívül hasonló módon fenntartják - valamint: egymás vágyainak, igényeinek, álmainak megvalósulását támogatják, tevőlegesen is. Vállalják azt is, hogy mások felé fenntartják hűvösebb viselkedésüket: itt jelenik meg a testi hűség. S azt is, hogy egymás titkait megtartják, tehát a jövőben sem árulják el másnak.

Szóval tisztáztuk végre a házastársunk felé irányuló kötelességeinket, most akkor nézzük meg, miért is tartozhat, avagy nem tartozhat a kötelességeink közé a szex.

Vegyük elsőként a támogatást: bár más-más okból, férfinak és nőnek is fontos a szex. A valóságban mindketten megszenvedik a hiányát, s ahogy én látom: a nő többnyire a törődés és az odafigyelés, a férfi a testi kielégülés és az odaadás hiányát szenvedi meg. Társunk támogatásához azonban elengedhetetlen, hogy amennyiben tenni tudunk az ügyért, ő ne szenvedjen hiányt: ebből a szempontból tehát a szex is kötelesség a házasságon belül.

Aztán nézzük meg a hűség kérdését. Ugye, itt kötelezettséget vállaltunk arra vonatkozóan, hogy megőrizzük az eredeti állapotot, de legalábbis törekszünk rá: ebbe akarva-akaratlanul is beletartozik az egymással élt nemi élet, valamint az is, hogy mások iránt továbbra is hűvösek, hűek maradunk. Az eredeti állapothoz ragaszkodva, azt őrizve.

Ha tehát házasságot kötöttünk, mindegy, hogy Isten, vagy a törvény színe előtt: e két kötelesség fennáll, s e két kötelesség mindegyikéből következik az egymással élt nemi élet. Ezen (rész)kötelességünk elmulasztása bár állami kényszerintézkedést nem von maga után, következményeket igen - naivitás azt hinni, hogy nem így van.

Kötelesség. A cselekvéshez való viszonyunktól függetlenül kötelesség marad. Akár a munkánk elvégzéséről, akár az adó befizetéséről, akár gyermekünkről vagy szüleinkről való gondoskodásról van szó, a házastársunkkal való nemi élet is kötelesség.
S ahogy a főnökünknek sem mondhatjuk, hogy ma nincs kedvem, nem dolgozom; ahogy az adóhatóságnak sem mondhatjuk, hogy inkább nyaralni mennék a pénzből, nem fizetek; ahogy a gyermekünknek sem mondhatjuk: terhes számomra, nem cserélem ki a pelenkád; ahogy idős szüleinknek sem mondhatjuk: máshol jobban érezném magam, mint téged ápolva; ugyanúgy házastársunkkal sem éreztethetjük, ha éppen tehernek érezzük közeledését, ha éppen nincs kedvünk, ha éppen valami mást szívesebben csinálnánk.

S ha nem így teszünk, viseljük a következményeit.

Házasság egyenlő boldogság?

A magyar nyelv férfi és nő törvényesített kapcsolatát házasságnak nevezi. Házas-ságnak, nem pedig szerelmes-ségnek, boldog-ságnak, logikusan. Ez az intézmény ugyanis gazdasági alapokon nyugszik: a házon, ahol a férfi és nő együtt élhet elsődlegesen közös gyermekeik felnevelése céljából.
Ez tehát maga a szó jelentése, és így is működött egészen a múlt századig, amikor is elterjedt az a (szerintem) téveszme, hogy minden emberi élet célja és értelme a saját maga boldogságérzete.

Hogy miért gondolom ezt téveszmének?

Először is azért, mert bizonyított tény, hogy az ember képes boldogság nélkül leélni az életét - nagyon sokan tesznek így - s az igazi nagy irodalmi, képzőművészeti alkotások is leginkább nem a boldogságból, hanem pont a szenvedésekből, a fájdalmakból születtek meg.

Másodszor pedig azért, mert állandó, folyamatos és hosszan tartó boldogság nincs. El lehet ugyan érni egy boldog állapotot, de az élet hozta állandó változások, megoldandó feladatok, új élethelyzetek (a komoly gondokat, bajokat, betegségeket nem említve) folyamatosan kibillentik az embert a boldogság érzetéből. Ezzel nincs is baj: így működik a világ, ettől mozgalmas és változatos.

Harmadik oka pedig az önzés. Ez valahol mintha az emberbe lenne kódolva, s csak a mértéke lenne változó. Van, ahol azt mondják, ez a természetes magatartás, és az egyházak tanításai az önzetlenségről és az önfeláldozásról csak azt a célt szolgálják, hogy ne legyen az "ember embernek farkasa", működhessen a társadalom, érvényt lehessen szerezni a jognak, stb. Ugyanakkor a "boldogok a lelki szegények" kezdetű idézet a Bibliából pont arra utal, hogy boldogságot azok nyerhetik el, akik Istennek (nem embernek) tetsző életet élnek, tehát önmaguk érdekeit félretéve igyekeznek segíteni másokon, önzetlenek és önfeláldozóak. Már ebből is látszik, hogy az emberbe kódolt önzés gátja a boldogságnak, tehát az, aki a saját boldogságát keresi, akár mások boldogsága árán is: nem fogja megtalálni. (Hogy ne csak a Bibliát vegyem alapul, egy másik, több ezer éves írás, a Tao Te King így jelöli meg az égi bölcsességet: "alkotni, adni, visszavonulni".)

Felsorolásomban utolsóként jelölt, de nem utolsó ok pedig az, hogy rengetegen összekeverik a boldogság és az elégedettség fogalmát. A mai könnyűirodalom hemzseg az olyan utalásoktól, melyekben ezt a két fogalmat összemossák: az életkörülményekkel való elégedettséget illetve elégedetlenséget azonosítják a boldogsággal, valamint a boldogtalansággal. Sok ember pedig ezen fogalmakat összekeverve nem is a boldogság, pusztán az elégedettség elérésére törekszik: birtoklásra és irányításra és biztonságra.

Manapság a házasodni készülő párok a boldogságot, elsődlegesen a saját boldogságukat várják a házasságtól, s bár többnyire nem úgy indulnak a közös életnek, hogy úgyis válás lesz a vége, az esetek felében mégis ez következik be. Miért? Egyszerű: az előbbiekben leírtam, hogy egyetlen ember is csak nagyon ritkán és rövid ideig boldog, kettő együtt pedig még kevésbé. Ráadásul sokszor pont az következik be, hogy a boldogság nem egy időben éri a két felet - s az önmaga boldogságát kereső ember ezt gyakran rossz néven veszi. (Hogy a vallási tanításokra térjek vissza: az, aki a másik ember boldoggá tételét tűzi ki célul, ilyenkor boldogságot érez: erős ellentétben az önmaga boldogságát/elégedettségét kereső és váró emberrel.)
Ugyanakkor az egyházi esküvők (melyek száma alig csökkent a vallásgyakorlók számának csökkenésével) során elhangzó házassági eskü szövege szerint boldog és boldogtalan időkben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartanak egymás mellett a felek. Mára már azonban csak az eskü szövege maradt meg, de a betartására hozott erőfeszítések száma hihetetlen módon lecsökkent.

"Kiléptem a gyereknevelő kft-ből" ír egy nő a válásáról az egyik fórum szeretős topicjában, ahol is a legtöbben hűtlenségüket, kevesebben pedig a válásukat ideologizálják. A két tábor állandóan vitában áll egymással: az egyik oldal a házasság megmentése és a közös gyermekek együtt felnevelése mellett (házastársuk megcsalásával), a másik oldal pedig a borítás, a válás mellett, s az új partnerrel új közös élet mellett teszi le a voksát. Igazságot tenni ugyan nem az én dolgom, de véleményem szerint mindkét oldal hibásan gondolkodik, mivel mindkét oldal elsődlegesen a saját elégedettségét, saját boldogságát tartja szem előtt. Míg a "gyereknevelő kft"-k tagjai csupán házastársuk (s itt nem a nyitott kapcsolatban élőkre gondolok), addig a "cég"-ből kilépettek a gyermekeik boldogságát sem tartják szem előtt.
Számtalanszor elhangzik ugyan érvként az az ideológia, miszerint a gyermek akkor boldog, ha a szülei is boldogok, s tulajdonképpen a válás gyermek érdeke: ez annyira átlátszó indok, hogy az már szinte fáj. Addig ugyanis, amíg a szülők képesek egymással normális hangon beszélni, képesek a gyermekükre megfelelő mennyiségű szeretetet, időt és energiát fordítani, a gyermeknek fel sem tűnik, hogy szülei boldogok-e vagy sem. A napi szintű, ordibálással és/vagy verekedéssel járó konfliktusok, a gyermek valós és tényleges elhanyagolása mindkét szülő részéről valóban akkora károkat okozhat a gyermek lelkében, hogy a gyermeknek is érdekévé válhat a válás; de itt is csak a végső megoldásként látom a válást, értelmesebbnek tartanám, ha két felnőtt ember képes lenne az egymással kapcsolatos problémákat félretenni a gyermek érdekében.

Elvált szülők felnőtt gyermekeként van némi tapasztalatom ebben a kérdésben. Bár az én szüleim házassága eleve elhibázott lépés volt, hiszen két, egymást kibírni és elviselni képtelen ember lépett frigyre, s a házasságuk évei alatt alig volt egy békében töltött perc, s bár én magam kívántam gyermekként sokszor, bárcsak elválnának, mégis: mind a párkapcsolatuk, mind az egymáshoz való viszonyuk, mind a válásuk komoly hatással voltak, s talán még vannak is az én párkapcsolataimra, a férfiakhoz való viszonyomra, a kapcsolatokban való kitartásomra, valamint az önértékelésemre.
Mit gondolunk tehát, ott, ahol ez nincs így, nincsenek jóformán háborús helyzetek, ott miért is kívánná a gyermek a válást?

A gyermek kívánsága, és szerintem joga is a kiegyensúlyozott gyermekkor. Nem ő döntött úgy, hogy a világra jön, szülei a felelősek érte, s így azért is, hogy ezt biztosítsák a számára. Fájóbbnak látom, ha egy szülő, saját öröm-, boldogság-, elégedettség-érzetét előtérbe helyezve kiteszi a gyermekét mindazoknak a változásoknak, bizonytalanságoknak és nehézségeknek, amik egy válással járnak, annál, ha ugyanennek a gyermeknek a szülei, két felnőtt ember boldogtalan. Még fájóbbnak látom, ha nem egy, hanem kettő, három, vagy még ennél is több gyermek szenvedi meg szülei önzését.

Bár a már házasoknak/elváltaknak tán későn jön a tanácsom, a jövőben házasulóknak még jól jöhet. Mielőtt házasságot kötnél valakivel, ne azt kérdezd meg magadtól: "ez a férfi/nő boldoggá tud-e tenni", hanem a következő kérdéseket tedd fel magadnak:

• boldoggá tudom-e tenni ezt a férfit/nőt?
• tisztelem-e annyira, hogy az iránta érzett szeretetem ne fordulhasson át gyűlöletbe?
• tisztelem-e annyira, hogy együtt tudjak vele élni szerelem és boldogság nélkül is?
• szeretem-e annyira, hogy az ő boldogságát a magamé elé helyezzem?

Ha már házasságkötés előtt nemmel, vagy bizonytalansággal reagálsz a kérdésekre, ne esküdj. Ha mégis esküt teszel, ne vállalj gyermeket.

S mielőtt gyermeket vállalnátok:

• saját örömömre vállalom-e leendő gyermekünket? (ha igen, ne vállalj gyermeket)
• kész vagyok-e feláldozni saját örömömet, boldogságomat, szükségleteimet leendő gyermekem érdekében? (ha nem, ne vállalj gyermeket)

Ha ezen kérdésekre adott megfelelő válaszok esetén később mégsem működik jól a házasságod, ne merülj az önsajnálatba se és az önvádba se, de házastársadat se vádold: valószínűleg mindketten hibáztatok, vállaljátok fel együtt ennek a következményeit, felelősen, felnőtthöz méltó módon.

Azért írtam le mindezeket, mert úgy gondolom, a felnőtt léttel együtt jár a felelősség. Felelősség önmagunkért, választásainkért, döntéseinkért, cselekedeteinkért, s felelősség azokért is, akik hozzánk tartoznak. Sokkal nagyobb azonban a felelősségünk, ha a gyermekünkről van szó: ő csak és kizárólag a mi akaratunkból jön/jött/jöhetett a világra, s így nincsen jogunk elvenni tőle semmit a saját érdekünkben. Ha ennek belátásához nem vagyunk elég felelősségteljesek: nincs jogunk más életéről dönteni.

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.” (Goethe)