Zseniális színészek már a gyermekek is, a felnőtt színészeket nem is említve. Egyetlen percre sem eszméltem fel a film alatt, fogalmam sem volt, hol vagyok a valóságban, végig a szereplőkkel éltem fájdalmasan rövid életüket.
Mióta megnéztem, többféle kritikát olvastam, s a legtöbbnek az volt a lényege: miért is nem lázadnak fel a sorsuk ellen a szereplők, miért nem tesznek VALAMIT, BÁRMIT, a legerősebb ösztönre, az életösztönre hivatkozva.
Nos, ezért mondom, hogy ezt csak egy japán írhatta. Bár nem a filmhez tartozik, de a sérült atomerőműbe ÖNKÉNT ment 180 fős mérnökcsapat, hogy a valódi tragédiától megmentsenek másokat. Ez a 180 fő pontosan tudta, hogy a biztos halálba, vagy még annál is sokkal rosszabba megy, mégis félretették saját, egyéni érdekeiket a társadalom egészéért. Vajon ma, ha itthon történne hasonló, találnánk-e 180 főt, aki önként jelentkezne, ha a paksi erőműbe kellene menni?
Visszatérve a filmre: remélem, ez egy olyan történet, ami soha nem valósulhat meg. Ha valaha úgy dönt az emberiség, hogy a szükséges szerveket klónozás útján szerzi be, maradunk a szervklónozásnál. Mert ezek a fiatalok a filmben, főleg a főszereplők, pontosan tudták, mi fog történni velük. Pontosan tudták, nem mentek, mintha vágóhídra mennének, még halasztást is kértek volna, hogy szerelmükre tekintettel együtt élhessenek pár évet... Pontosan tudták, hogy bele fognak halni, s hogy a társadalom azért nevelte fel őket, hogy cserébe ők a szerveiket adják.
Részletezhetném még sokáig, de minek. Az önfeláldozás, a szeretet, az elkerülhetetlen elfogadásának filmje ez. Akit ez érdekel, nézze meg mielőbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése