Született (???) feleségek

Időnként elgondolkodom, mitől is lett ilyen nagyon népszerű, leginkább a nők körében ez a sorozat.

Címe: Született feleségek. Ebből azt gondolhatnánk, hogy olyan nőkről szól, akik feleségnek valók, annak születtek, az életük kifejezetten erről szól. Magyarul: mindenük a családjuk, és minden mást az életben (karrier, pasizás, bulizás) ennek rendelnek alá.

Már az első néhány rész, az első évad megmutatja, hogy nem így van. A sorozat szereplőinek leginkább saját kényelmük, örömük érdekel, függetlenül férjeiktől, gyerekeiktől, otthonuktól.

A hűség, megbízhatóság, őszinteség, gyermekekkel való odaadó törődés, a családfenntartó nyugodt hátterének biztosítása tulajdonképpen egyik feleségről sem mondható el, ezen tulajdonságokkal egyik hölgyet sem ruházta fel a forgatókönyv-író.

Sőt. A hazugság, a hűtlenség, a tudatlanság, az erőszakosság és a hanyagság inkább jellemzi ezeket a szereplőket, amit azért valljunk be: nagyon kevés férj szeretne a feleségében látni.

Vegyük egyesével.

Elsőként vegyük elő Bree-t, aki a tökéletes háziasszony és tökéletes anya szerepét próbálja mutatni, éppen csak jobban izgatja a terítők vasaltsága gyermekei érzelmi életénél, tanulmányi eredményeinél, jobban foglalkoztatja a rend és a tisztaság, mint bármi. Persze, családi élete már az első évadban működésképtelenné válik, és több évadon keresztül nyomon követhetjük, hogy még egy  ugyanolyan pasival sem képes hosszútávon együttélni, mint amilyen ő maga.

Folytassuk talán Lynette-tel, aki egyrészt több gyermeket vállalt, mint amennyire normális emberhez méltóan képes odafigyelni, másrészt viszont évadokon keresztül ingázik a család és a karrier kérdése között, egyszerre akarná mindkettőt. Férje bár türelmes, nyugodt, megértő: egy csepp tiszteletet sem kap feleségétől. Ha ő dolgozik, akkor azért, ha ő marad otthon a gyerekekkel, akkor azért.

Emlékezzünk meg Susanről is, aki szintén képtelen bármilyen férfi mellett tartósan megmaradni évadokon keresztül, saját gyerekét sem képes anyaként nevelni, sorozatosan bajba kerül, amiből persze mindig valaki másnak (többnyire egy férfinak) kell őt kihúzni. A nő egész egyszerűen életképtelen, de még ahhoz sem elég értelmes, hogy ezt belássa, és akár kompromisszumok árán, de egyetlen pasi mellett maradjon, aki várhatóan a jövőben is kihúzza majd a bajból.

Na, Gabrielle a csúcsok csúcsa. Olyan, mint egy tüzelő szuka, jóformán bármelyik pasival hajlandó ágyba bújni, aki egy kicsit is jobban néz ki. Férje mellett csak addig tart ki, míg az elég gazdag, de mikor a pasi elveszti a vagyont, a "jóban-rosszban" kezdetű esküt hősnőnk villámgyorsan elfelejti. Keres inkább egy másik férjet, akit aztán megcsal az előzővel, mikor az már kezdi visszaszerezni régi vagyonát. S a csodás békülés sem várat magára: amint Carlos ismét gazdag, Gaby azonnal boldogan omlik a karjába...

Az egy-két évadban felbukkanó nőkről nem nyilatkoznék, szerintem ez a négy elég ahhoz, hogy láthassuk, milyennek is kéne lennie egy született feleségnek.
Persze, lehetne itt azzal érvelni, hogy "az élet bonyolult" meg "ne ítélkezzünk" na de könyörgöm... Szórakoztató, hogy egy nő prostituáltként viselkedik? Szórakoztató, hogy úgy beszél, mint egy kocsis? Vagy az, hogy életképtelen? De mégis, mi ebben a vicces? Tényleg van olyan, aki egy ilyen sorozat megtekintését követően értékelhetőnek, vagy helyesnek látja, amit a szereplők művelnek?
Még barátnőnek sem jók, hiszen folyamatosan elárulják egymást, kiszúrnak egymással, az egyik a másik pasiját szedi össze, vagy volt férjével folytat viszonyt, vagy...

Te a saját lányodat melyik szerepben látnád szívesen?

Büszkeség és szégyen, egy magyar zsidó szemével

Büszke vagyok és szégyenkezem, hogy e két nemzet tagja vagyok.

Büszke vagyok, hogy e két nemzet tagja lehetek, ahányszor eszembe jutnak a mindkét nemzetet sújtó nehézségek, az elnyomottság, az üldöztetés, az összetartás, a nemzeti öntudat, a kitartás, és még rengeteg dolog ezeken kívül.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ahányszor csak megszólalok csodálatos anyanyelvemen, minden alkalommal elámulva és újra-felfedezve, mennyire is beszédesek a szavaink… Büszke vagyok íróinkra, akik nyelvünk használatával oly sok csodálatos, vagy éppen borzasztó történetet mesélnek el, valamint más nyelvek megtanulásával eljuttatták hozzánk a világirodalom remekműveit is. Büszke vagyok költőinkre, akik nyelvünk egyedi ritmusát és dallamát felhasználva varázsolták szebbé, elgondolkodtatóvá, vagy szomorúvá mindennapos érzelmeinket, vágyainkat, hangulatainkat.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ahányszor eszembe jut történelmünk, annak fantasztikus alakjai, akik nem pusztán hazánkat, de Európát is szolgálták. Büszke vagyok nagy királyainkra, akik megalapították és fenntartották országunkat még a legnehezebb időkben is. Büszke vagyok régi politikusainkra, akik képesek voltak saját egyéni érdekeiket félretéve a közjót szolgálni, akár életük árán is. 

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, ha végignézek tudósainkon, feltalálóinkon, akik annyi nagyszerű dolgot adtak már a világnak… Büszke vagyok, ahányszor C-vitamin kerül a kezembe, ahányszor előveszem a számítógépemet, Word-öt vagy Excelt használok, vagy golyóstollal írok, színes televíziót nézek, és sorolhatnám azt a rengeteg tevékenységet, amik nem lennének elvégezhetőek, ha zseniális magyar őseink találmányaikat megtartották volna maguknak.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, hogy itt élhetek a Kárpát-medencében, ebben a csodás természeti adottságokkal rendelkező területen, amit természeti erőforrásaink kihasználásával akár teljes mértékben önfenntartóvá tehetnénk, függetlenné bármely más idegen nemzettől. 

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, mikor Jom Kippurkor elmegyek a zsinagógába, s látom, érzem, ahogy a közös eredet összeköt minket, a vallástól függetlenül. 

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, ha megnézem, néhány évtized alatt hogyan tették rokonaim termővé és élhetővé a kősivatagot, hogyan jutnak a sivatagban vízhez, s  hogy csak egyetlen példát mondjak: hogyan termesztenek a kősivatagban (a szőlőültetvényekhez) hasonlóan paradicsomot…

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, ha eszembe jut, hogy Izrael milyen szinten támogatja fiataljait, időseit, a fogyatékkal élőket, vagy akár a külföldön élő és Izraelbe vágyó zsidókat…

Büszke vagyok, hogy zsidónak születtem, mikor arra gondolok, hogy állandó háborús helyzetben, állandó fenyegetettségben és veszélyben élő sorsosaim mégsem egymás ellen, hanem a külső veszély, az őket fenyegető idegen hatalmak ellen fordulnak.

És most elárulom, miért szégyenkezem.

Zsidóként azért a néhány zsidó által elkövetett harácsolásért, mellyel tömegek életét, megélhetését, országok boldogulását van merszük irányítani, különböző társaságok, bankszövetségek álarca mögé bújva. 

Zsidóként azért a néhány zsidó által elkövetett háborús cselekedetekért, melyekben lakóházakat és civil létesítményeket romboltak le, pusztítottak el.

Zsidóként azért a néhány zsidó által állandóan hangoztatott túlzó liberalizmusért, mely megakadályozni igyekszik a népek és nemzetek jogos önvédelmét más népekkel, más nemzetekkel szemben.

Magyarként büszke vagyok ugyan azokra a fiatalokra, akik nemzeti öntudatra sarkallják a népet, ápolják kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat, ugyanakkor szégyenkezem is, mikor azzal szembesülök, hogy gerillaharcra, polgárháborúra és mások gyűlöletére buzdítják a lakosságot. Önmagunk, saját hazánk, országunk, népünk ellen eredményesen nem viselhetünk háborút, s ha a fennálló rendszert a gyűlölet omlasztja össze, az új sem épülhet fel szeretetből, tiszteletből, vagy éppen becsületből.

Magyarként büszke vagyok azokra a kezdeményezésekre, melyek igyekeznek megismerteni és ápoltatni fiataljainkkal a saját kultúránkat, ünnepeinket, előtérbe helyezik a magyar nyelvű irodalmat, a magyar nyelvű zenéket és zenészeket az idegen és számunkra jelentéktelen ünnepekkel, szokásokkal, zenékkel és irodalommal szemben. Szégyent érzek viszont akkor, mikor azt látom, hogy teljesen és totálisan kizárják a magyartól eltérő, ugyanakkor nemzetközileg elismert műveket, irodalmat, zenéket, találmányokat.

Magyarként büszke vagyok azokra az emberekre, akik fel mernek lépni a cigánybűnözés, a cigánymaffiák ellen, szégyenkezem viszont akkor, mikor arra egyetlen szót sem vesztegetnek, hogy a magyar bűnözés ellen, a magyar maffiák ellen is össze kéne fogni, fel kéne lépni és hatékonyan küzdeni.

Magyarként büszke vagyok azokra, akik akár a börtönbüntetést kockáztatva is hajlandóak megvédeni tulajdonukat, az időseket, a védteleneket, vagy azok tulajdonát, viszont szégyenkezem, ha eszembe jut, hogy egy szót sem hallottam közös tulajdonunk, az állami tulajdon védelmezéséről, vagy a többi ember magántulajdonának tiszteletben tartásáról. Ha csupán az egyik oldal hangzik el, az csak erősíti az emberekbe már régen beépült gondolatot, hogy a börtönviseltség „menő”, hogy akár az adócsalás is okot adhat büszkeségre, s hogy törvényen kívülinek lenni tulajdonképpen valamiféle úri huncutság…

Magyarként büszke vagyok azokra, akik erősíteni szeretnék népünkben a nemzeti öntudatot, mielőtt még teljesen elamerikanizálódnánk, szégyenkezem viszont, ha eszükbe sem jut, ha meg sem említik, hogy nemzetünk pont a más nemzetekkel való békés együttélésnek, (vagy békétlen együttélés esetén identitásunk megőrzésének) az egymástól való folyamatos tanulásnak, a közös célokért küzdeni tudás képességének köszönheti, hogy ennyi évszázadon keresztül megőrizte önmagát.

Egyszerre érzek szégyent és büszkeséget. Nagyon szeretnék egy olyan világban, egy olyan társadalomban élni, amikor végre azt láthatom, hogy mindkét nemzetem megtalálja az egészséges egyensúlyt helyes és helytelen, jogos és jogtalan, elnyomott és elnyomó, nincstelen és kizsákmányoló állapot között. 

Jelen pillanatban azonban a túlzások társadalmában, a túlzások világában élünk. A demokráciánk bukás előtt áll, jobboldali kormányunk a kommunizmus eszközeit igyekszik alkalmazni, állampolgáraink bizalmatlanul néznek egymásra, elfogadásról, összefogásról, közös egyezményekről, közös célokról egyik oldal sem beszél… 

Belső háborút vívunk, önmagunkat pusztítjuk, s ezzel elvégezzük a munkát ellenségeink helyett.

Never let me go - Ne engedj el!

Jaj. Ezt csak egy japán írhatta, gondoltam, és valóban. Kazuo Ishiguro regényéből egy fantasztikus dráma készült.
Zseniális színészek már a gyermekek is, a felnőtt színészeket nem is említve. Egyetlen percre sem eszméltem fel a film alatt, fogalmam sem volt, hol vagyok a valóságban, végig a szereplőkkel éltem fájdalmasan rövid életüket.
Mióta megnéztem, többféle kritikát olvastam, s a legtöbbnek az volt a lényege: miért is nem lázadnak fel a sorsuk ellen a szereplők, miért nem tesznek VALAMIT, BÁRMIT, a legerősebb ösztönre, az életösztönre hivatkozva.

Nos, ezért mondom, hogy ezt csak egy japán írhatta. Bár nem a filmhez tartozik, de a sérült atomerőműbe ÖNKÉNT ment 180 fős mérnökcsapat, hogy a valódi tragédiától megmentsenek másokat. Ez a 180 fő pontosan tudta, hogy a biztos halálba, vagy még annál is sokkal rosszabba megy, mégis félretették saját, egyéni érdekeiket a társadalom egészéért. Vajon ma, ha itthon történne hasonló, találnánk-e 180 főt, aki önként jelentkezne, ha a paksi erőműbe kellene menni?

Visszatérve a filmre: remélem, ez egy olyan történet, ami soha nem valósulhat meg. Ha valaha úgy dönt az emberiség, hogy a szükséges szerveket klónozás útján szerzi be, maradunk a szervklónozásnál. Mert ezek a fiatalok a filmben, főleg a főszereplők, pontosan tudták, mi fog történni velük. Pontosan tudták, nem mentek, mintha vágóhídra mennének, még halasztást is kértek volna, hogy szerelmükre tekintettel együtt élhessenek pár évet... Pontosan tudták, hogy bele fognak halni, s hogy a társadalom azért nevelte fel őket, hogy cserébe ők a szerveiket adják.

Részletezhetném még sokáig, de minek. Az önfeláldozás, a szeretet, az elkerülhetetlen elfogadásának filmje ez. Akit ez érdekel, nézze meg mielőbb.

Limitless - Csúcshatás

Az alapötlet nem is rossz. Van egy tabletta, egy drog, aminek következtében az ember egyszer csak a teljes agykapacitását használni kezdi. Ebből indulunk, na meg egy határozatlan, tehetségtelen, bárgyú figurától, aki soha semmit nem csinál jól.

Szóval eddig még akár rendben is lehetne. Ki lehetne hozni ebből egy izgalmas, érdekes történetet, de ebben a filmben ez, sajnos, nem sikerült.
A film készítői érezhetően nem szedtek olyan tablettát, amiről ez a mozi szól; ha csak hasonlót, vagy egy puszta teljesítmény-fokozó készítményt szedtek volna, talán nem hemzsegne ez film óriási logikai hibáktól.
Elsőként had említsem meg azt a gyönyörű hibát, hogy az agyát tökéletesen használó embernek miért pusztán több életveszélyes szituációt követően jut eszébe, hogy tegyen a tabletták elfogyása ellen? Bárki, aki gyógyszert szed, tudja, hogy szüksége van a következő adagra, és még egy egyszerű polgár is gondoskodik róla, hogy legyen, sőt, lehetőleg nála legyen a következő adag szívgyógyszere, inzulinja, eze-aza.
Aztán folytassuk azzal, hogy egy ilyen aggyal miért vállalja fel azt a veszélyt, hogy egy külsősre (labor) bízza a gyógyszer elkészítését, holott képességeinek köszönhetően sokkal gyorsabban, jobban, és nem utolsósorban olcsóbban elkészíthetné a szert.
S vajon egy ilyen ember, aki ennyire átlátja az összefüggéseket, és emlékszik mindenre, amit valaha látott-hallott-olvasott (amitől pusztán egy felolvasó könyvtárrá válik, zsenivé nem) vajon miért nem tudja, hogy nem kelthet feltűnést? Mert ha bárkinek is feltűnnek újdonsült képességei, akkor akár komoly bajba kerülhet?
S akinek ennyire jó a memóriája, vajon hogyan felejtheti el az orosz maffiózóval egyeztetett találkáját?
Már bele se menjünk olyan apró részletekbe, hogy a gyógyszer az idegsejtek között hoz létre kapcsolatokat, majd ezek a hatás elmúltával megszűnnek... Vagy hogy az agykapacitás kihasználását pusztán a memória kihasználására korlátozza a film...
Az egyetlen valóban reális, logikus (bár nem épp kedves) jelenet az, amikor a nőhöz fordul segítségért, aki pedig a szorult helyzetét felhasználva zsarolja: "Most mondd el, mi ez az egész"...

Összességében egy borzasztó film, néhány élvezhető jelenettel, de sajnos, egyetlen percre sem felejtettem el, hogy filmet nézek.