A bőr, amelyben élek

Jaj.
Mostanában előszeretettel nézek feliratos filmeket - úgy veszem észre, hogy azoknak, amelyeknek valós mondanivalója van, valahogy mostanában nem szinkronizálják.
Ez is feliratos, és mondanivalója is van - nem is akármilyen.

A borzasztó az egész filmben, hogy bár fikció, de ha belegondolunk, akár meg is történhet. A plasztikai sebészet rendkívül fejlett, viszont kevéssé ellenőrzött terület: kis hazánkban is számtalan visszaélés történt az elmúlt években. Egyre több család bomlik fel - egyre több feleség hagyja el férjét és gyermekeit, valamint egyre gyakoribb a családírtás is. Egyre nehezebb megkülönböztetni mentálisan egészséges embertársainkat azoktól, akik képtelenek felmérni döntéseik következményeit.
Előre szólok:

SPOILER következik.

Van egy ház, ahol él egy plasztikai sebész, egy bezárt lánnyal, akiről a történet elején semmit sem tudunk - és amikor megtudjuk, ki ő, akkor a legszívesebben törölnénk az információt a memóriánkból... De már nem lehet.

Lassan ismerjük meg a férfit, lassan értjük meg tetteit - csak kevés tényt közölnek a szereplők, a tragédiák súlyát leginkább képekben jeleníti meg Almodóvar, egyébként zseniálisan.
Szóval van ez a férfi, egy jóképű és sikeres plasztikai sebész - zseniális tudós a területén, hiszen a tökéletes bőrt alkotja meg, de bármily sikeres is a szakmájában, a magánélete tragédiákkal tarkított.
Meghalt szeretett felesége, tudjuk meg a történet elején, de az elvesztésének módját csak jóval később ismerjük meg. Meghalt szeretett lánya is, de a halálát megelőző körülményekre csak később derül fény. Meghaltak a szülei is - bár a biológiai anyja él, és házvezetőként dolgozik nála, ezt a történetet is csak fokozatosan ismerjük meg. És meghal a testvére is - akit ő maga öl meg.
És szinte minden tragédiának oka a nőkre vezethető vissza - hűtlenségükre, eszetlenségükre, önzésükre és tehetetlenségükre.

Először is a feleség. A film alatt megtudjuk, hogy a kedves feleség megégett egy autóban, miközben szökött a szeretőjével (aki egyben a sógora is volt), baleseteztek, és a férj maga mentette ki a kocsiból. Súlyos égési sérüléseket szenvedett - de hűtlen elhagyása ellenére a plasztikai sebész férj mégis gyógyítani, helyrehozni kívánta a sérüléseit. (Ez a nő még a gyermekét is hátrahagyta, nem törődve vele, mi lesz a jövőbeni sorsa, csak azért, hogy a szeretőjével lehessen.) Ehhez a nőhöz alkalmazkodott az egész család: besötétített ház, letakart tükrök, nehogy meglássa saját szétégett arcát, a férje pedig mindent elkövetett, hogy elkészítse azt a bőrt, ami helyrehozhatja a sérüléseit - de, amikor ez a nő véletlenül az ablakban meglátta tükröződni saját eltorzult képét, az udvaron játszó gyermekével és a neki várhatóan okozott fájdalommal és sokkal nem törődve kivetette magát az ablakon....
Aztán a lánygyermek, aki finoman szólva is elmebeteg lett halott anyja látványától - orvosi kezelések sorát követően végül már alkalmas volt arra, hogy társaságba mehessen. Mit csinált? Az első adandó alkalommal kilógott a kertbe egy sráccal - miközben a többi fiatal hallhatóan és láthatóan aktív nemi életet élt ugyanezen a területen, ő vajon mit gondolt, csak holdfényes sétára számíthat? Még meg is jegyezte a fiúnak, aki éppen be volt lőve, hogy mennyire szeret meztelenül szaladgálni - aki ezt félreértette, csókolózni kezdtek, ölelkeztek, majd mikor bekövetkezett a behatolás, a csaj sikítozni kezdett... Erre a srác, hogy elhallgattassa, leütötte, majd otthagyta. Apuka találta meg, s mikor a lány magához tért, azt hitte, az apja művelte vele mindezt - vissza a kórházba, többet látni sem bírta az apját, majd szépen kiugrott ő is egy ablakon - édesanyjához hasonlóan.
És ott van a biológiai anya - szintén szép történet. Házvezetőként a ház urának gyermeket szült (belőle lett a plasztikai sebész) valamint a ház sofőrétől is gyermeket szült (ő lett a bűnöző testvér). Lazán végignézte mindkét fia tragédiáját - nem is tett semmit ellene. Passzív szereplő, csak ártani tudott aktívan: mikor beengedte bűnöző fiát a házba.

Na, és csak végül említem meg a nők között a lányt, aki be volt zárva. Felesége arcképére formálta a plasztikai sebész - tökéletes bőrrel, arccal és testtel rendelkezett. Mikor a bűnöző fiú betört, azt hitte, régi szeretőjét látja viszont, neki is esik alaposan - s ő profin megjátszotta, hogy ő az, akit a férfi keres. A hazatérő plasztikai sebész csak a végjelenetre érkezett: feleségének arcát látta, s testén a gyűlölt testvért, aki feleségét megbolondította. Jó pár pillanatig gondolkodott, kit is lőjön le, s először a nőre fogta a fegyvert - végül saját testvérét végezte ki.
Nos, ez a lány persze igyekezett hasznot húzni az egészből - már nem volt bezárva többé. Összebújt hát megerőszakolásának napján a ház urával - másnap reggel pedig alkut kötött addigi fogvatartójával, hogy innentől marad, szabad akaratából.
El is ment vásárolni szép ruhákat, valamint síkosítót, majd mikor este újra összebújásra került volna sor, a síkosítóért szaladt le, s egy pisztolyt vett elő, ezzel lőtte le a plasztikai sebészt és az anyját is.

Ez a lány ugyanis nem volt mindig nő - férfi volt, méghozzá az a fiatal balek férfi, aki szándékától eltérően megerőszakolta a sebész lányát. Orvosunk pedig elkapta, s bosszúból átműtötte nővé - átalakította a testét, az arcát, majd végül a bőrét is több év alatt. S itt jön az igazságszolgáltatás része: a férfi, aki nemi erőszaktevő volt (bár szándéka ellenére lett azzá), maga is nemi erőszak áldozatává válik...
Szabadulásához azonban nőként kell élnie, nőként kell viselkednie és gondolkodnia - hazudni, alakoskodni, megjátszani és csábítani vágy nélkül. És bár vásárlás közben is lehetősége nyílt a szökésre, mégsem ment: előbb bosszút állt, amúgy női módra. A sebésszel elhangzó utolsó párbeszéde: "De hát megígérted!" mondta a férfi meglátva a fegyvert, "Hazudtam" felelte, és lőtt. Az anyát pedig az ágy alá elbújva lőtte le, aki így szintén képtelen volt a védekezésre...

Almodóvar gyönyörűen bemutatja a férfiakat és a nőket:
- a férfit, aki imádja a családját, és a nők kegyetlen játékaitól és önzésétől megőrül (plasztikai sebész)
- a férfit, akit pusztán ösztönei vezérelnek, és ezek kielégítésére az erőszaktól sem riad vissza (bűnöző testvér)
- a nőt, aki saját testének és szépségének a rabja, s ennek elvesztésével inkább a halált, és saját gyermekének tönkretételét választja (feleség)
- a nőt, aki tudatlansága és körültekintésének teljes hiánya miatt erőszak áldozatává válik (gyermek)
- a nőt, aki bár tudja, hogy teljességgel helytelen, amit tesz, mégis tétlenül hagyja saját gyermekeit a vesztükbe rohanni (anya)
- valamint a férfi-nőt, aki balek férfiként erőszakot követ el, majd testileg nővé válva szellemileg is igazodik a filmbéli nők viselkedéséhez.

Almodóvar filmjében az igazságszolgáltatás és a bosszú a kulcs: az összes önző, erkölcstelen vagy erőszakos cselekedet elnyeri büntetését.

Bűn, bűntudat, bűnhődés, feloldozás

A napi médiában megjelenő cikkek és különböző önfejlesztő tréningek kerek perec elutasítják, hogy az általunk elkövetett hibákért, mások ellen elkövetett vétkekért bűntudatot érezzünk, és számtalan javaslatot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy hogyan is kerülhetjük el ezt. Persze, mivel a könnyebbik végét fogják meg a kérdésnek, nem azt tanácsolják, hogy ne kövessünk el hibát, éljünk tisztességesen...

Fontos tisztázni: a bűntudat, mint szó, nem jelent mást, mint hogy tudatában vagyunk annak, hogy valami rosszat tettünk. Hogy hibát vétettünk, másnak kárt, bajt okoztunk, akár szándékosan, akár szándékunktól függetlenül. Ezzel szerintem nincs is baj, ahhoz, ugyanis, hogy akár csak a munkánkat jól végezhessük, tisztában kell lennünk vele, mikor követünk el hibát: s nincs, nem lehet ez másként a magánéletben sem.

A bűntudatot ugyanakkor a valóságban már tulajdonképpeni bűnhődésként, önmagunk rossz érzésekkel való büntetéseként azonosítja a legtöbb ember, s tulajdonképpen ez az, amit a média és a tréningek igyekeznek kizárni az életünkből.

De jó-e ez így?

Nem hiszem. Mind a jog, mind a vallás ismeri a beismerést, valamint a megbánást is: s mindegyiket annak megfelelően értékeli. A bűn súlyosságától függően persze mind a vallás, mind a jog különböző szankciókat alkalmaz, tulajdonképpen büntető-nevelő-megelőző célzattal. Ha keresztények vagyunk, s bűnt követünk el, meg kell gyónnunk (beismerés), majd a pap által kiszabott penitenciát (büntetés vagy bűnhődés) kell lerónunk, hogy tisztult lélekkel folytathassuk az életünket (ide nem értve persze a halálos bűnöket). Ha bűncselekményt vagy szabálysértést követünk el, büntetőeljárás veszi kezdetét, melynek során vallomást tehetünk (beismerés vagy tagadás) s végül a bíróság ítélete szerinti büntetést kell elszenvednünk (bűnhődés). Ha magánjogi területen követünk el "bűnt" (szerződésszegés, károkozás, stb) szintén eljárás indulhat, mely során meghallgatnak minket (beismerés vagy tagadás) és az eljárás során született döntés alapján többnyire anyagi, pénzbeni "büntetést" fogunk elszenvedni.

Miért van ez így?

Mint már írtam korábban, a társadalmat valamilyen formában össze kell tartani - s ezen összetartáshoz elengedhetetlenek a mindenkire érvényes szabályok, azok megszegésével járó következmények, legyenek azok akár vallási, akár jogi, akár erkölcsi normák. (Ezt a három területet egyébként is meglehetősen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani.)

Ezek a normák adják a többségnek azt a biztonságot, azt a biztonság-tudatot, amelyben egy társadalom fejlődni képes. Több gondolkodó, köztük Cesare Beccaria is úgy vélte, hogy a bűnöket visszatartó erő nem a büntetés mértéke, hanem annak elkerülhetetlensége. A jog is, ahogy az erkölcs is és a vallás is a szabályosan élő többséget védi a szabályokat szegő kisebbséggel szemben. (Azt ugye nem kell elmagyaráznom, hogyha a többség szegi a szabályt, akkor az már nem élő szabály egy társadalomban?)

"De amitől mindenki retten,

Azt nem vethetjük félre büntetlen." (Tao Te King)

Miért lenne ez másként a magánéletben?

Naivitás azt gondolni, hogy a magánéletben elkövetett hibákért, bűnökért való bűntudat, bűnhődés, vagy éppen annak elmaradása semmilyen hatással nincsen az ember jövőbeni magatartására. Ha ugyanis tudjuk, hogy hibáztunk, s vállaljuk a felelősséget érte, könnyebben tanulhatunk belőle, s a jövőben könnyebben elkerülhetjük ugyanannak a hibának az elkövetését. Ezen túlmenően azt is fontos elmondani, hogy a bűn beismerése és az elkövetése alól való feloldozás, avagy a megbocsátás másként nem nyerhető el - ha nem ismerem el, nem kérek megbocsátást, csak nagyon ritkán, de leginkább soha nem kapok.

Ha még önmagunk előtt is letagadjuk, s elutasítunk minden, minket terhelő felelősséget, akkor újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el.
Hogyan tanultunk meg például helyesen írni? Először természetesen megtanultunk írni, majd leírtunk szavakat, mondatokat, s közben hibákat vétettünk. Mivel ezt a legtöbben iskolában tettük, a tanító közölte velünk, milyen hibát vétettünk, s gyakoroltatta a szó helyes leírását, hogy pontosan rögzüljön. Ezzel a folyamattal, és új szavak írásának megtanulásával fokozatosan javult a helyesírásunk, egyre kevesebb hibát vétettünk. Ha nem figyeltünk rá, később rossz osztályzatot kaphattunk büntetésként, s ha továbbra sem tanultuk meg, akkor akár az év végi osztályzatunk is bánhatta. Már ebben az egyszerű folyamatban is látható a bűn-bűntudat-büntetés-feloldozás folyamata - s bár tény, hogy elvonatkoztatott, az életben mégis szinte minden így rögzül, tudatosul az emberekben. 

Szintén az egyik fórum szeretős topicjában olvastam, hogy vajon mi a nagyobb bűn: a hűtlenség vagy a válás? Már maga a kérdés mutatja, hogy a tisztelt fórumozók pontosan tudják, bűn ez is és az is, s a vita tárgya pusztán az: melyik a nagyobb... 

Már ez a hozzáállás hibás. A bűn mértéke pusztán a várható következmények mértékét mutatja, az okozott kár, fájdalom és bánat mértékét, de a kisebb bűn is bűn.

Már ez a gondolkodás oda vezet, hogy azt méricskéljük, ki a nagyobb bűnös, és ahelyett, hogy a saját hibánkból igyekeznénk tanulni, ujjal mutogatunk egy másik bűnösre: ő bűnösebb... Mintha ezáltal a saját bűnünk alól, a várható következmények alól felmentést nyerhetnénk...


Vajon Hitler által elkövetett bűnök kevesebbek-e attól, hogy Sztálin is hasonlóakat követett el?
Ha ittasan vezetek és balesetet okozok, vajon kisebb-e a bűnöm, ha az áldozat "csak" lebénul deréktól, mintha nyaktól lefelé bénulna le?
S ha kisebb a bűnöm, vajon számít-e bármit is abból a szempontból, hogy bűnös vagyok? S vajon ha pusztán a bűnömet méricskélem, majd azt látva, hogy az enyémnél nagyobb bűnök is vannak, újra elkövetem, vajon nyerhetek-e feloldozást?

A bűn - bűntudat - bűnhődés - feloldozás így, ebben a formában egy folyamat, amely egyidős az emberiséggel. Ezt a folyamatot megszakítani, félbe vágni következmények nélkül nem lehet. A következménye pedig mindig az, hogy nem tanulunk a hibáinkból, s ha nem tanulunk, nem is fejlődhetünk. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a bűnöket, újabb és újabb embereknek okozva fájdalmat.


De vajon valóban ezt akarjuk? Ez a célunk? Ezért születtünk a világra, hogy egy évszázadot sem élve minél többet árthassunk másoknak?


Minden kedves olvasómnak ajánlom figyelmébe Aranyosi Ervin: A fiú és a szögek című tanmeséjét.

"Volt egyszer egy fiú, – rossz szokással áldott.

Mindig kötözködött, mindenkit megbántott.

Mindent jobban tudott, mint a földön bárki.

Hogy mást meg ne bántson, nem tudta megállni.

Folyton veszekedett, szinte sportból tette.

Nem csoda, hogy ezért, senki sem szerette.

Egy szép napon aztán így szólott az apja:

- A világ zordságod igencsak unhatja.

Itt van egy zacskó szög, ha türelmed veszted,

ha megbántasz bárkit, ezután majd ezt tedd:

Menj a kerítéshez, fogj egy apró szeget,

Vezesd le a dühöd, mi bentről feszeget.

A nap végén aztán számold meg, hogy hányszor

borult el az elméd, a mások “bajától”.

Úgy is történt aztán, s a fiú megtette,

Minden újabb bántást, szögelés követte.

Első nap harminchét volt a szegek száma,

mit a fiú bevert a kerítés fába.

Elszégyellte magát, ilyen nagy szám láttán,

s uralkodni kezdett indulatosságán.

Napról napra csökkent a szeg mennyisége,

az volt csak a kérdés, hogy mikor lesz vége.

Majd eljött egy szép nap a fiú életébe,

mikor nem került sor, új szög beverésre.

Megkereste apját, büszkén elmesélte:

- Nem került újabb szög ma a kerítésbe.

És az apja így szólt: mától másképp tegyed,

ha nem voltál dühös, húzzál ki egy szeget.

Elszálltak a napok, szélnél sebesebben,

s láss csodát a szegek is elfogytak csendben.

Azután a fiú apja elé állott.

Lelke lenyugodva nézte a világot.

- És a kerítéshez kiballag az apja,

fia büszkeséggel művét megmutatja!

- Édes fiam, – mondja apa a  fiának,

Amit eddig tettél előnyödre válhat.

Szépen viselkedtél, tanultál belőle,

tudom nem volt könnyű, s nem szöktél előle.

De nézd a kerítést, mennyi lyuk borítja?

Az emberek lelkét pont így nyomorítja,

minden veszekedés, minden düh és bánat

nyomot hagy másokban, s bár van rá bocsánat,

az okozott sebek, mind-mind megmaradnak.

Ne bánts szavakkal se! – Jegyezd meg magadnak!

Változz előnyödre, tárd ki tiszta lelked,

válj olyan emberré, kit mások szeretnek.

Mert ha így folytatod, lesz majd sok barátod,

szeretni is könnyebb, egyszer majd belátod!"

Szex, mint kötelesség a házasságban

No, ismét egy fórum, de egy másik topicja adta az ihletet ezen írás megszületéséhez. Ugyanaz a fórum, mint az előzőekben említett, de a topic témája a házasságon belüli szex mennyisége, vagyis pontosabban az erre való igény.
A napokban felmerült kérdésként, hogy vajon a házastársi kötelezettségek köreibe tartozik-e a szex, avagy sem.

Először is, mivel szinte szitokszóként használják sokan, fontos tisztázni, hogy mi is az a kötelesség. Kötelesség minden olyan tevékenység, melyet el kell végeznem, függetlenül attól, van-e kedvem, tetszik-e nekem, jólesik-e, s ezen teljesítés elmulasztása következményeket, sok esetben akár kényszerítést is vonhat maga után.
Kötelességünk ilyenformán az adófizetés, a gyermekünkről, vagy idős szüleinkről való gondoskodás, az általunk megkötött szerződések betartása, a szórakoztató eszközök rendeltetésszerű használata és még sorolhatnánk a végtelenségig: általánosságban elmondható, hogy az élet minden területén találunk kötelességet.

Igen ám, de fontos azt is tisztázni, hogy pusztán azért, mert az éppen adott szándékunk egybeesik a teljesítendő kötelességgel, s nem a következménytől való félelmünkben teljesítjük, attól még a kötelesség kötelesség marad. Függetlenül attól kötelesség, hogy éppen az adott pillanatban jólesik, élvezetes számunkra, vagy kedvünk van hozzá.

Aztán ott a kérdés, kicsit elvontabban, hogy vajon a házasságnak része-e a szex, avagy sem.
Nos. Khm. Ez körülbelül olyan kérdés, mint hogy a kenyérnek vajon része-e a liszt. Ha csak azt vesszük alapul, miről is szól az apasági vélelem: "a gyermek apjának azt kell tekinteni, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő, vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állott." Tehát itt is látjuk, hogy a törvény azt mondja, akármilyen rövidke ideig is voltak házasok, a férj az apa, és ugye apa az lehet, akinek szexuális kapcsolata volt az anyával.
A vélelem ugyan megdönthető, de még a megdöntés sem arra irányul többnyire, hogy a házasság alatt férj és feleség egymással nem lép szexuális kapcsolatra, nem: pusztán arra, hogy az anya más férfivel (is) létesített ilyen természetű viszonyt, merthogy szex nélkül meglehetősen nehézkes teherbe esni...

Végre tisztáztuk, hogy mi a kötelesség, hogy a házasságnak része a szex. Na, most jön a neheze: vajon házastársunk felé irányuló kötelességünk-e?

Mik is azok a házastársi kötelezettségek. Elmondható, ugye, hogy aki ma Magyarországon házasságot köt, azt a törvény betartásának szándékával teszi, függetlenül attól, egyházi esküvőt tart-e? Nézzük akkor a törvény szövegét:


"a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek."


Hűséggel, és támogatással tartozunk házastársunknak. A legtöbben persze ezt a két kötelezettséget pusztán anyagi oldalról szemlélik, a hűséget pusztán mint szexuális hűséget, a támogatást pedig mint pénzbeni juttatást. De ez, elárulom, nem fedi a valóságot. A törvény ugyanis külön beszél a vagyonjogról, teljes fejezetet szán neki, ebből is látszik, hogy ez a kijelentése a jogalkotónak sokkal tágabb értelmű.

Mi a hűség, mármint azon kívül, hogy nem élünk nemi életet mással?

A hűség fogalma ennél sokkal tágabb. A hűség azt jelenti, hogy olyanok maradunk, amilyenek voltunk - nagyszerűen mutatja ezt akár a szöveghűség kifejezés is: olyan, mint az eredeti, vagy ahhoz nagyon-nagyon közel áll, vagy a hű önmagához kifejezés - nem cselekszik másként, mint amilyen valójában.
Régen, mikor hűségesküt tettek az uralkodónak, az ígéret arra vonatkozott, hogy pontosan úgy szolgálják urukat a jövőben, mint ahogy azt tették az eskü idején - s bár az eskübe az is beletartozott, hogy más urat nem szolgálnak, de ez része, s nem lényege volt a hűségnek.

Mikor egy férfi és egy nő házasságot köt, összekötik az életüket egymással, s bár ma már sokszor csak rövid időre, mégis: a hűség kötelezettsége alapján azt vállalják, hogy az eredeti állapotot fenntartják.
Nem változtatnak tehát az eredeti viselkedésükön egymással szemben, hanem úgy viszonyulnak továbbra is egymáshoz, mint kapcsolatuk kezdetén: szeretettel, tisztelettel, odaadással.

Mi a támogatás, azon kívül, hogy közösen viseljük az anyagi terheket?

A támogatás, hogy egymás támaszai leszünk az élet viharaiban, hogy bíztatjuk, bátorítjuk, segítjük társunkat mindabban, ami számára fontos. Nem akadályozzuk abban, hogy önmaga lehessen mellettünk, nem ítélkezünk felette. Elkövetünk minden tőlünk telhetőt, hogy társunk minden igényét kielégíthessük, és megteszünk mindent, hogy megvédjük őt a bajoktól. Ezt jelenti tágabb értelemben a támogatás.

E két fogalom ismeretében vizsgáljuk meg, mit is vállalunk a házasságkötéskor.

Vegyünk két, egymást tisztelő és szerető embert a kapcsolatuk kezdetén. Mi jellemzi őket?
Mosolyognak egymásra, szépen beszélnek egymással, mindent elkövetnek, hogy minél több időt tölthessenek együtt, s nem kevés időt töltenek az ágyban is (vagy asztalon, vagy kertben, vagy autóban, kinek-kinek vérmérséklete szerint). Egymás életét minden szempontból megkönnyíteni igyekeznek, akár tevőlegesen is. Közösen tervezik a jövőjüket, s nagyon elképzelni sem tudják, hogy valaha majd külön élnek, egymástól távol, egymást gyűlölve, mást szeretve. Más, ellenkező nemű embertársaik felé nem közelednek, feléjük bizonyos hűvösebb magatartást tanúsítanak. Egymás titkait megtartják, nem árulják el azokat másnak.

Ha ők egymással házasságot kötnek, ezzel a hűség és a támogatás kötelességét veszik magukra, önként és dalolva, hiszen ez akkor az akaratukkal megegyező. Tehát azt vállalják, hogy ezt az állapotot: a szép beszédet, a mosolyt, a közös időt, a törődést, a szexualitást és a jövővel kapcsolatos közös tervezést ezentúl mind így, vagy ehhez rendkívül hasonló módon fenntartják - valamint: egymás vágyainak, igényeinek, álmainak megvalósulását támogatják, tevőlegesen is. Vállalják azt is, hogy mások felé fenntartják hűvösebb viselkedésüket: itt jelenik meg a testi hűség. S azt is, hogy egymás titkait megtartják, tehát a jövőben sem árulják el másnak.

Szóval tisztáztuk végre a házastársunk felé irányuló kötelességeinket, most akkor nézzük meg, miért is tartozhat, avagy nem tartozhat a kötelességeink közé a szex.

Vegyük elsőként a támogatást: bár más-más okból, férfinak és nőnek is fontos a szex. A valóságban mindketten megszenvedik a hiányát, s ahogy én látom: a nő többnyire a törődés és az odafigyelés, a férfi a testi kielégülés és az odaadás hiányát szenvedi meg. Társunk támogatásához azonban elengedhetetlen, hogy amennyiben tenni tudunk az ügyért, ő ne szenvedjen hiányt: ebből a szempontból tehát a szex is kötelesség a házasságon belül.

Aztán nézzük meg a hűség kérdését. Ugye, itt kötelezettséget vállaltunk arra vonatkozóan, hogy megőrizzük az eredeti állapotot, de legalábbis törekszünk rá: ebbe akarva-akaratlanul is beletartozik az egymással élt nemi élet, valamint az is, hogy mások iránt továbbra is hűvösek, hűek maradunk. Az eredeti állapothoz ragaszkodva, azt őrizve.

Ha tehát házasságot kötöttünk, mindegy, hogy Isten, vagy a törvény színe előtt: e két kötelesség fennáll, s e két kötelesség mindegyikéből következik az egymással élt nemi élet. Ezen (rész)kötelességünk elmulasztása bár állami kényszerintézkedést nem von maga után, következményeket igen - naivitás azt hinni, hogy nem így van.

Kötelesség. A cselekvéshez való viszonyunktól függetlenül kötelesség marad. Akár a munkánk elvégzéséről, akár az adó befizetéséről, akár gyermekünkről vagy szüleinkről való gondoskodásról van szó, a házastársunkkal való nemi élet is kötelesség.
S ahogy a főnökünknek sem mondhatjuk, hogy ma nincs kedvem, nem dolgozom; ahogy az adóhatóságnak sem mondhatjuk, hogy inkább nyaralni mennék a pénzből, nem fizetek; ahogy a gyermekünknek sem mondhatjuk: terhes számomra, nem cserélem ki a pelenkád; ahogy idős szüleinknek sem mondhatjuk: máshol jobban érezném magam, mint téged ápolva; ugyanúgy házastársunkkal sem éreztethetjük, ha éppen tehernek érezzük közeledését, ha éppen nincs kedvünk, ha éppen valami mást szívesebben csinálnánk.

S ha nem így teszünk, viseljük a következményeit.