2013. július 11., csütörtök

Gyűlölöm a gyűlölködőket - avagy biztonság kontra szabadság

Jelen bejegyzést egy Facebook vita ihlette, mikor is egy ismerősöm beszólt a meleg-felvonulást cikiző enyhén szélsőjobbos brigádnak.
Ahogy a közösségi oldalon is írtam, részemről biztosan szó nélkül maradt volna az egész, ha a beszólás annyi: "Szegény homofóbok, milyen szörnyű életük lehet, ha így gyűlölnek másokat" - sőt, még egy tetsziket is nyomtam volna a vita helyett.
De...

Elfogadás - vagyis mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Biztos?!

Kedves olvasóm!
Nem tudom, hányszor mondtad ki életedben, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. És azt sem tudom, hányszor nyilallt beléd a felismerés: a mindenkiben benne van mindenki, nem csak azok, akik még éppen a te tolerancia-küszöböd határa alatt élik a mindennapjaikat.
Igen, bármily furcsa, ha mindenkit el kell fogadni, akkor el kell fogadni a neonácikat, a pedofilokat, az erőszaktevőket, a pszichopatákat (hogy a "legnépszerűbb" csoportokat említsem) - és ha olyannak kell elfogadni őket, amilyenek, akkor kísérletet sem tehetünk a megváltoztatásukra.
Bizony. A mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen ezt jelenti. Szóról szóra.
Te vajon hányszor mondtad ki ezt úgy, hogy szó szerint ezt is gondoltad? És hányszor mondtad ki úgy, hogy a valóságtartalma ez volt: "El kell fogadni mindenkit, akinek az életvitele számomra még éppen elfogadható"?

De mi köze ennek a szabadsághoz, vagy a biztonsághoz?


Ma demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy mindenki egyenlő - mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg társadalmunkban. Ha tehát valamely csoport úgy dönt, hogy márpedig ő felvonulással hirdeti létezését, esetleg ünnepli azt, megteheti. Azzal a következménnyel, hogy (mivel ma demokráciában élünk) azok, akiknek a felvonulás nem tetszik, megtehetik, hogy nyilvánosan közzéteszik véleményüket.
S akinek ez nem tetszik, az is megteheti, hogy nyilvánosan közzéteszi, hogy nem tetszik, hogy a másik nyilvánosan közzétette, hogy neki nem tetszik a felvonulás - és így tovább, a végtelenségig.

A szabadság az, ami a demokráciával jár - és a szabadságnak köszönhetően mondhat, tehet bárki bármit. Függetlenül attól, hogy a többieknek ez tetszik-e, ezt elfogadják-e, azon ritka esetek kivételével, amit a törvény büntetni rendel, a szabad ember azt tesz, amit szabad. 

A szabadságnak azonban ára van. Komoly ára: a felelősség. Ha nem utasításra teszed, amit teszel, senkire át nem háríthatod a következményeket.
Ami nagyon klassz dolog, ha vállalkozó vagy, és a sikerrel járó többlet-bevételt a zsugori főnök helyett te kapod - de már lényegesen kevésbé klassz, sőt, pocsék érzés, amikor a rosszul megkötött üzlet, vagy egy korábbi tévedés nyújtja be a jó vastag következmény-számlát.
És félreértés ne essék, az életben is így van ez, nem csak a munkahelyen-vállalkozásban.
Amíg szabad vagy, mint a madár, szárnyalhatsz - de minél magasabbra repülsz, elég egy rossz mozdulat, és ezerrel csapódsz is be a földbe. Összetörve, szárnyszegetten - és egyedül csak magadat okolhatod, amiért elhagytad a biztonságos földet.

És a biztonság? Mikor vagy biztonságban?

Leginkább akkor, ha nálad okosabb, tapasztaltabb, talpraesettebb emberek mondják meg neked, mit kell csinálnod. Míg gyermek voltál, a szüleid vigyáztak rád, megtiltottak neked dolgokat, hogy megvédjenek. Amit akkor nagyon utáltál, és biztosan megfogadtad: ha nagy leszel, tuti fagylaltot fogsz enni vacsora helyett, és hajnal 3-ig nézed majd a tévét, és az első fizetésedből megveszed magadnak az oly régóta vágyott, iszonyú drága és haszontalan játékot... 
Aztán felnőttél. Ma már senki sem mondhatja meg neked, mit tegyél, és senki sem tilthat meg neked szinte semmit. Ugyanakkor, ha hibázol, már neked kell helyrehoznod, nem bújhatsz anyu szoknyája mögé, és apu sem fogja többé egy szobafogsággal megoldani a problémáidat.

Már nem vagy biztonságban.
Annyira csupán, amennyire az állam szabályozza, mit tehetsz, és mit nem.
Felvehetsz hitelt. Amennyit csak bírsz, és nyögheted a törlesztőrészletet - senki nem fogja átvállalni helyetted.
Elszórhatod a fizetésedet rögtön, ahogy megkaptad - aztán eheted a vajas/vaj nélküli kenyeret a következő fizetésig.
Mehetsz késve a munkahelyedre, vagy akár fel is mondhatsz - aztán, ha nem írnak neked ajánlólevelet, ne lepődj meg nagyon.
Elmehetsz tüntetni. És biztos lehetsz benne, hogy valaki más meg pont az ellen fog tüntetni, ami a te szívednek oly kedves ügy. Neki sem tiltja meg senki, ahogy neked sem. Igazságtalan? Dehogy.

Lehet véleményed. Ahogy nekem is. Ahogy azoknak is, akik nem értenek veled, vagy velem egyet. El is mondhatod, ahogy én is elmondtam most - és ahogy azok is elmondhatják, akik homlokegyenest ellenkezően gondolkodnak.

Már itt sem vagy biztonságban - a kutya nem véd meg attól, hogy olyanokkal találkozz a neten, akik máshogy gondolják, mint te, és legalább olyan hévvel védjék a véleményüket, mint te a sajátodat.

Akár igazuk van, akár nincs.

Akár tetszik ez neked, akár nem.

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess."

2013. március 11., hétfő

Van egy ország...

Van egy ország Európában, mely néhai önmagával határos.
Ahol a legszebb nők élnek, mégis csökken a népesség, hiszen ezek a nők férfi módra élnek.
Ahol a munkanélküliek és a nyugdíjasok dolgoznak a legtöbbet, mert adót és járulékot fizetni senkinek sem kényelmes.
Ahol a nemzeti hősök kivívták a nép szabadságát, mellyel a nép többnyire élni nem, csak visszaélni tud.
Ahol a nemesek a jobbágyságot felszabadították, s ahol az emberek újból a jobbágyság igájába hajtják a fejüket, de már kevésbé nemes urakkal.
Ahol az idegen elnyomás alatt a népesség összetartott, a szabadság terhe alatt széthúz.
Ahol az ezer éves népi hagyományt felváltotta ifjú hatalmak trendjeinek majmolása.
Ahol a másságot büntetik, az egyformaságot pedig elutasítják.
Ahol akkor van saját véleményed, ha másokét szajkózod.
Amelynek fiai a világ legnagyobb tudósai voltak - mai gyermekei pedig még a szövegértéssel is küszködnek.
Ahol a politikusok hazaárulók, az állampolgárok mégis újra és újra megválasztják őket.
Ahol a tisztességes szegénység szégyen, a tisztességes gazdagság bűn, a csalásból származó vagyon viszont irigylésre méltó.
Ahol a tévé mondja meg az embereknek, mi a helyes magatartás, nem a lelkiismeret.
Ahol a tanulás szégyen, a tudás bűn, a tudatlanság érték.

2012. december 19., szerda

Egy élhető, emberhez méltó betegellátásért

Minden egészségügyi dolgozó figyelmébe ajánlom ezt a blogbejegyzést, függetlenül attól, vonatkozik-e rá, avagy sem. Megbántani, megsérteni nincs szándékomban senkit, csak azt szeretném, ha a betegek ellátása megszűnne futószalagnak lenni, ha az egészségügyi dolgozók végre partnerként, és nem páciensként kezelnének minket.


Partner vagy páciens

A páciens szó latin eredetű, türelmet, elnézést, eltűrést jelent - ne várjátok tehát, kedves egészségügyi dolgozók, hogy mi, a betegek és hozzátartozóik mindent eltűrjünk, és türelmesen várjunk mindenre. Mi az egészségünk érdekében lépünk veletek kapcsolatba, ezért azt kérjük, hogy ebben partnerként, társként, aktívan együttműködő félként tekintsetek ránk. Ehhez viszont korrekt tájékoztatásra van szükségünk betegségünkkel kapcsolatban, hogy mi is jó döntéseket hozhassunk, esetleg meggyógyulhassunk.

Tünet vagy betegség?

Bár rendszerint magát a betegséget lenne érdemes kezelni, sok esetben mégis csak a tünet kerül kezelésre. Némi körültekintéssel, odafigyeléssel lehetne azonban a problémát kezelni, s nem csak a tüneteit. Kiváló példa erre:
  • székrekedés: ez csak egy tünet, és nagyon-nagyon sok esetben az okozza, hogy a beteg nem iszik eleget, vagy nem megfelelően táplálkozik. Hashajtóval csak a tünetet kezelhetitek, a kiváltó okot nem: sőt, ha a beteg nem ivott eleget, állapotát hashajtóval csak tovább rontjátok. Ha a beteg nem tud inni, akkor ezt kellene kezelni hashajtó adása helyett.
  • gyengeség: ez is egy tünet, sok esetben okozza vérszegénység, kiszáradás. Egy bizonyos, az csak ritkán segít rajta, ha a beteget - minél gyengébb, annál hosszabban tartó - ágynyugalomra ítélitek, mert az izmok, ha nem használjuk őket, szépen lassan elsorvadnak.
A példákat lehetne sorolni akár a végtelenségig is, de felesleges: a gondolkodásmód jelenti a valódi problémát.

"Medica mente, non medicamente"

Avagy ésszel gyógyíts, ne orvossággal. Az előző bekezdéshez is remekül illik - ésszel gyógyíts. Minden gyógyszer, melyet a betegnek adtok, nem pusztán a kezelést, hanem további kockázatot is jelent. Mindig és minden körülmények között mérlegeljétek, hogy egy adott gyógyszert feltétlenül szükséges-e felírni a beteg gyógyulásához, állapota javításához, vagy pedig tovább rontotok vele az állapotán. Ha felmerül, hogy az adott gyógyszer mellékhatásai újabb, súlyosabb problémát okoztak, ha egy mód van rá: ne újabb gyógyszer adásával kezeljétek! Ha a problémát megszünteti a mellékhatást kiváltó szer cseréje, vagy abbahagyása, és lehetőség van a cserére, vagy az abbahagyásra: cselekedjetek eszerint! 
Mindig mérlegeld, melyik jelenti a nagyobb kockázatot: az eredeti betegség, vagy a rá adott gyógyszer mellékhatása! És ebben, ha egy mód van rá, ne dönts a beteg megkérdezése nélkül, tájékoztasd, mire számíthat ebben vagy abban az esetben, és hagyjátok, hogy meghozza a döntést!

Betegjogok, vagy amit akartok...

Ha az egészségügyben dolgozók mind, kivétel nélkül betartották volna az alapvető emberi jogokra vonatkozó szabályokat és elveket, nem lett volna szükség külön betegjogokat megfogalmazó jogszabályokat alkotni. De volt, ezért most vannak betegjogok. 
Mi, a betegek és a hozzátartozóik mind emberek vagyunk - emberhez méltóan kellene bánni velünk. Az esetek javában felnőtt emberek vagyunk, és jogunk van dönteni - akár tetszik nektek a döntés, akár nem. Tudom én, hogy kényelmesebb a beteget kihagyni a döntéshozatalból, minek akadékoskodik ott, amihez sem végzettsége, sem szaktudása nincs - de gondoljatok bele, ti mit szeretnétek: ha boltban marhahúst kapnátok csirke helyett, mert az eladó szerint az a jobb választás?  Pedig az életünk, az egészségünk kérdései ezeknél sokkal fontosabbak.

Aki még a betegnél is rosszabb: a hozzátartozó

Ezekkel a hozzátartozókkal csak a baj van. Többet kérdeznek, mint a beteg, több kifogásuk van, mint a betegnek, feszültek, idegesek, sokszor arrogánsak - a legszívesebben megszabadulnátok tőlük. Előre leszögezem, hogy egyszer ti is lesztek hozzátartozók - tehát mielőtt bármi rosszat is gondolnátok rólunk, egyetlen percre képzeljétek magatokat a helyünkbe. Vajon mennyire lennétek elégedettek azzal az egészségügyi ellátással, amit nyújtotok, ha a gyerekeitek, vagy a szüleitek, vagy a testvéreitek kapnák? Ha nem protekciósan, hozzátartozói alapon vizsgálnák ki és kezelnék őket?

A leletek értelmezése

Ha vért vesztek tőlünk, mikor betegek vagyunk, bizonyos eredményeket kaptok. Ezek az eredmények tól-ig határok közé vannak szorítva, megmutatva, hogy mi a normális érték, és mi jelent hiányt avagy többletet. Azonban pusztán azért, mert még a normál érték legalján vagyunk, de nem léptük át a határértéket, még nem vagyunk egészségesek - már az alsó vagy felső határérték megközelítése is komoly betegségekhez vezethet. Ha ilyenkor nem tesztek semmit, azzal hosszú távon biztosan betegségbe taszítotok minket - legyen az érték akár vércukorszint, akár vörösvértest: ha az alsó vagy felső határértéken hosszan tartózkodunk, abból előbb-utóbb baj lesz.

A gyógyíthatatlan betegségek

Ha egy betegség nem gyógyítható az orvostudomány állása szerint, attól még a beteg élete lehetne élhető. Ehhez sokszor csak arra lenne szükség, hogy a szervezete többi, nem beteg részét működőképesen tartsátok - a beteggel együttműködve. Minél betegebb az ember, minél komolyabb a baj, annál kevésbé engedhető meg, hogy a testében bárhol máshol hiány vagy többlet keletkezzen - az előző bekezdésben írt eredmények még annyira sem térhetnének el a súlyos betegek esetében, mint az egészségesekében. Ennek ellenére azt látom, ha valaki gyógyíthatatlan beteg, sokkal inkább elfogadjátok a határérték alját vagy tetejét, mint egy egészségesnél, mondván, hogy ez a betegséggel jár... Holott szerencsétlen beteg pont ettől gyengül tovább.....

Zárszó

Tudom, hogy rengeteget dolgoztok - és azt is, hogy óriási a felelősség rajtatok. Higgyétek el, tudom. Viszont mindannyiunknak könnyebb lenne - nektek is, ha megszűnne a futószalag, ha némi szerepet nekünk is szánnátok a gyógyulásunkkal kapcsolatban (a türelmes, eltűrő és megértő páciens szerep helyett). Kevesebb lenne a teher rajtatok is, jobban együttműködnénk veletek - ha nem óvodás gyerekként, hanem értelmes felnőttként tekintenétek ránk. Jobban tisztelnénk titeket, ha végre kibújnátok a tévedhetetlen isteni szerepkörből, és néha kiejtenétek a szátokon: nem tudom. Jobban értenénk titeket, ha latin helyett az anyanyelvünkön beszélgetnétek velünk. Hálásabbak lennénk nektek, ha megmutatnátok, hogyan őrizzük, tartsuk meg az egészségünket - higgyétek el, minden beteg szívesebben találkozna veletek a boltban, mint a rendelőkben vagy a kórházakban.

Kérlek titeket, tegyünk együtt egy élhető egészségügyért, egy emberhez méltó betegellátásért....

2012. december 7., péntek

Csaló albérlő vagy csaló tulajdonos - mi az igazság?

Az elmúlt hetekben rengeteg írás megjelent a közösségi oldalakon, elsőként a tulajdonos felhívása, hogy őt rendőrök vitték el a saját lakásából, majd a vele együttérző tömegek hozzászólásai - és végre nyilatkozott a tévében a csalónak kikiáltott albérlő is, miszerint ő semmi rosszat nem tett, de a herce-hurca miatt még az állásából is elbocsátották.

A fent említett eset minden szempontból felháborító, akárki a hibás - de sajnos a magyar bérleti viszonyokra rendkívül jellemző. Érdemes lenne változtatni a hozzáálláson - mindkét oldalon. Néhány megállapítás következik, gondoljátok hozzá minden mondathoz, hogy tisztelet a kivételnek.

Az átlag magyar bérlőnek nincs pénze kaucióra, így előbb-utóbb nem tudja fizetni a bérleti díjat, sem a számlákat. Az átlag magyar bérlő tartozást halmoz fel a bérbeadó kárára. Az átlag magyar bérlő lelakja a lakást, nem vigyáz a bútorokra. Hétvégente bulit rendez, amivel zavarja a szomszédokat, de ez a legkevésbé sem érdekli. Felmondás esetén az átlag magyar bérlő nem költözik el, csak egyszerűen nem fizet. Ha végre valahára kiköltözik, a lakást fel kell utána újítani, a többi lakótól pedig sűrűn elnézést kérni a bérlő viselkedése miatt.
Az átlag magyar bérbeadó drágán adja ki a pocsék lakását. Az átlag magyar bérbeadó nem ír szerződést, nem ad számlát, jó esetben ad átvételről bizonylatot, viszont elkér 2-3 havi kauciót. Az átlag magyar bérbeadó a bérlő távollétében bejár a lakásba, kutat, majd pletykál arról, mit is talált. Az átlag magyar bérbeadó egyáltalán nem javíttatja meg a lakásban elromló dolgokat, nem javíttatja ki a beázást, holott a biztosító kifizeti neki. Az átlag magyar bérbeadó egyik napról a másikra kiteszi a bérlőjét az utcára, aki örülhet, ha egyáltalán visszakapja a kaucióját.

Mindkét fél a másikat hibáztatja, mint ahogy lenni is szokott- igazságot tenni nem tisztem, de adnék némi információt - bérlő és tulajdonos hogyan védheti meg magát.

Nos, nézzünk néhány alapszabályt, mi a megfelelő és jogszerű eljárás bérbeadás-bérbevétel során:

1. Mindig legyen bérleti szerződés - és abban legyen részletesen leírva, hogy mennyi időre (ha határozatlanra is), milyen összegért, pontosan milyen feltételekkel és felszereléssel adjuk/vesszük ki a lakást.
2. Mindig kérjünk/adjunk kauciót - ha részletre is. Ez, a közhiedelemmel ellentétben nem csak a tulajdonost védi, hanem a bérlőt is, ha megcsúszna a bérleti díj fizetésével, van tartalék. Fontos tudni, ha a bérlő mondja fel idő előtt a szerződést, akkor elveszíti a kauciót - ha a bérbeadó, akkor a kaució dupláját kell visszaadnia. A kaucióval kapcsolatos részleteket szintén foglaljuk bele a szerződésünkbe!
3. Mindig írassuk át a közüzemi számlákat a bérlő nevére - ő használja, a fizetési kötelezettség is őt terhelje, s ha tartozást generál, azt rajta hajtsák végre. Mindezeken túl, ha a bérlő hitelt szeretne felvenni, szüksége lesz közüzemi számlákra is hozzá, vagy ha segélyt igényelne, szintén kérni fogják tőle. A számlák átíratása ingyenes - sőt, kötelező: ha nem íratjuk át, az sok esetben szabálytalan vételezést jelent, amiért a közműszolgáltató plusz díjat vethet ki ránk. A bérleti szerződésben szerepeljenek a mérőórák állásai is!
4. A tulajdonos mindig jelentkezzen ki a lakásból, míg a bérlő mindig jelentkezzen be! Sokan nem tudják, de ez kötelező - a lakcímkártyátok ugyanis közokirat, és ha hamis tényt foglaltattok közokiratba, az bűncselekmény. Volt már olyan, hogy valaki csak azért kapott börtönbüntetést, mert nem jelentkezett ki a lakásából!
5. Ha lakásról beszélünk, nagyon fontos a közös költség kérdése: ennek ugyanis csak az a része terhelhető a bérlőre, ami tényleges fogyasztás (pl. víz, fűtés), de a lakás értékét növelő egyéb része (a lakóközösség félretett pénze, az épület egészének biztosítása, a korábban a lakóközösség által felvett hitel törlesztése) NEM terhelhető a bérlőre! Nem is jogos, és nem is korrekt.
6. Ha a tulajdonos bérbe adja a lakását, onnantól a bérlő van birtokon belül - tehát cserélhet zárat!!! Teljesen jogszerűen! A tulajdonos törvényben meghatározott időszakonként előre egyeztetett időpontban ellenőrizheti a lakás állapotát - és csakis akkor! A bérlő azért fizet, hogy kizárólagosan használhassa a lakást.
7. Ha fel kell mondani a szerződést, tegyük szabályosan és korrekten. Tűzzünk ki kezelhető határidőket - ami nem 48 óra!!! Nem is egy hét! A bérlőnek nehéz másik lakást találni, a tulajnak pedig másik bérlőt! Tartsuk ezt tiszteletben - ne okozzunk kárt egymásnak. Ilyenkor is mindent pontosan számoljunk el, a mérőórák állását is rögzítsük, és a változást ismét jelezzük a szolgáltatók felé.

A lakásba való bejelentkezésről - kijelentkezésről: sok tulajdonos fél megengedni, holott a bérlőnek a bejelentkezés joga is, és kötelezettsége is. Megnyugtatható a tulajdonos többek között azzal, ha a kaució egy részének visszaadását a kijelentkezés igazolásához kötjük a szerződésben. Ha a bérlő nem jelentkezik ki, az a tulajdonosnak költség - a kényszerkijelentés díja és az eljárás kellemetlensége tart vissza sok korrekt tulajdonost attól, hogy engedje a bérlőjét bejelentkezni.

A bejegyzésre okot adó tulaj-bérlő páros igencsak sok hibát vétett - mindkét fél. Azonban, mielőtt hirtelen felindulásból megosztogatnánk valaki fényképét, hogy szemét csaló - gondolkodjunk. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az ellenfelünk előadása alapján mi látszunk szemét csalónak - akkor is, ha az egyetlen hibánk a bizalom volt.


2012. november 15., csütörtök

Az ingyen domain átka, avagy mi történt a co.cc-vel

Tegnap reggelre elérhetetlenné vált a co.cc - és ezáltal az összes olyan honlap, amely ilyen végződéssel volt jelen az interneten. Már több probléma volt ezzel a szolgáltatóval - a Nod32 például az összes co.cc-s végződésű webcímet az ártó weboldalak listájára tette, a Google pedig tavaly nyáron törölt minden ilyen honlapot az indexéből - azonban a problémák ellenére ez a szolgáltatás éveken keresztül működött. Úgy-ahogy, de működött.
Néhány hete azonban már nem lehetett új co.cc-s aldomaint regisztrálni - és mostanra DNS hiba miatt már egyáltalán nem elérhetőek ezek a címek. Több százezer honlap vált ezúton használhatatlanná - de vajon miért?

Az ingyenességnek mindig ára van - és sajnos ez ezúttal is beigazolódott. A legtöbb aldomaint adó szolgáltató reklámokból tartja fenn magát, a co.cc viszont reklám nélkül, némi támogatásért, és az aldomain megújításokból származó pénzekért vállalta ezt a szolgáltatást. Úgy tűnik, nem érkezett elég támogatás, és nem volt elég bevétel már a megújításokból sem - így a szolgáltatás egy szó nélkül, egy jelzés nélkül, bármiféle információ nélkül megszűnt.

A tanulság? Ha nem fizetsz egy szolgáltatásért, lényegében nem is várhatsz semmit. Ma a világon semmi sincs ingyen - vagy reklámmal, vagy csereértékkel, vagy a teljes honlapod elvesztésével, de előbb utóbb megfizeted az ingyenes domain árát.

S hogy lesz-e még co.cc? Őszintén? Ha lesz is, jobban jársz, ha elfelejted - főleg, ha egy honlapot akarsz működtetni.

2012. november 4., vasárnap

Egy gyermek halála

Mindig borzalommal tölt el, ha egy gyermek meghal. Ha balesetben, ha betegségben, pusztán szomorú vagyok - kicsit elkeseredett, hogy talán megakadályozható lett volna, ha jobban figyelünk, ha okosabbak vagyunk, ha előbb felfedezzük a kórt...

De, ha egy gyermek gyilkosság áldozatává válik, az az én szememben felfoghatatlan - és megbocsáthatatlan. Gondolkodom ilyenkor, mi lenne a megfelelő büntetés, és nem, nem találok választ a kérdésre.

Amikor valaki (lehet-e személyként utalni az ilyenre egyáltalán?!) megöl egy gyermeket, nem egy gyermeket pusztít el - hanem a jövőt. Azt a jövőt, amit az a gyermek alakíthatott volna, ha felnőhet, ha életét idejekorán el nem veszik. Hiszen lehetett volna orvos, tudós, mérnök - vagy egy újabb Gandhi, Teréz Anya, vagy egy ugyanolyan egyszerű ember, mint bármelyikünk, aki egyszerű és hétköznapi életével szebbé és jobbá tehette volna a világot.

Mi lehet a megfelelő büntetése annak, aki megöli a jövőt? Létezik egyáltalán ilyen?

Állati részem azt mondja, igen. Ordít, vérbosszúért kiabál bennem, s követeli: valaki, BÁRKI - tegyen már valamit. Véresebbnél véresebb megoldásokat javasol - és egyik sem szimpla halálbüntetés. Mértéktelen dühével és haragjával megrémít - vajon mennyivel különb annál, aki mindezt kiváltotta belőle?

Az eszem tanácstalan - ismeri ugyan az igazságjogszolgáltatás ilyen esetekre nyújtott megoldásait, azonban nincsen velük kibékülve. Mert mi lesz akkor, ha a tettes(ek) megbíznak egy jó ügyvédet, és megússzák egy ejnye-bejnye kategóriájú büntetéssel? Vagy akkor, ha még a büntetést megelőzőleg egy cellatársa vesz rajta elégtételt? És elfogadható, ha egy ilyen ember(?), letöltve büntetését, ismét a társadalom teljes jogú tagjává válik - és újra gyermekek közé mehet?
Ilyenkor az eszem követeli vissza a középkori infámia büntetését - a totális kitaszítottságot, a megbélyegzettséget... Bár őszintén szólva, sok, ennél kisebb bűnt is hajlamos lennék ezen a módon büntetni...

A szívem sajog. Kegyetlenül sajog. A fájdalomtól nem képes válaszolni, csak újabb kérdéseket felvetni. Miért? Mi vitte rá? Hogyan lehetett képes rá? Mi okozhat ilyen mértékű gonoszságot?

És valahol mélyen, halkan, suttogva megszólal bennem valami, talán a lelkem, s azt súgja: az ilyen lényeknek büntetés az élet, mert bárhová megy a világon, mindenhol átkozott lesz a sorsa. Bármilyen utat is járjon, bármerre is vigye az élet - üldözött lesz. Üldözni fogja a társadalom, a bűne, az élet - többé egyetlen békés napja sem lesz, bármeddig is él.
A legnagyobb jutalma az lenne, ha elítélnék sok-sok évre, s ezt a büntetést magánzárkában tölthetné - így nem kéne többé egyetlen emberrel sem szembenéznie.

De várhatóan nem így lesz. Várhatóan elítélik. Várhatóan életben lesz ítélethozatalkor. Várhatóan börtönbe kerül - anyák vagy apák közé. Anyák vagy apák közé, akiknek hasonló korú gyermekeik vannak, voltak, vagy lesznek. Anyák vagy apák közé - akik remélhetőleg NEM fogják megölni, hanem vigyáznak testi épségére, s arra, hogy hátralévő életének minden egyes napján szembesüljön tettével és annak súlyával.
S amikor véget ér e földi pályafutása - akkor, bárkinek is van igaza,  minden túlvilág poklát fogja kiállni egy örökkévalóságon keresztül.

Nyugodj Békében, Bence!

Te már békében nyugszol, bárhol is vagy. Akár az angyalok között, akár úton egy másik élet felé - bármennyit is szenvedtél rövid életed során, annak már vége. Továbbléphetsz.
Mielőtt félreértenéd, a Nyugodj békében kifejezés nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk, békétlen lélek lennél - inkább egy óhaj arra, hogy a mi lelkünk megnyugodjon idő előtti halálod miatt - és valóban békén hagyjon Téged, az emlékedet.

2012. október 11., csütörtök

Mese a kezdetről


Volt egyszer, hol nem volt, olyan régen, hogy még az üknagyapáink üknagyapái sem emlékeznek rá, volt egyszer egy bolygó. Gyönyörű szép hely volt, benépesítve állatokkal és növényekkel, madarak csicseregtek a fákon, nappal világos volt, éjszaka sötét, tiszta vizű patakok és tavak táplálták a szomjazót, s a fákról friss gyümölcsök kínálták magukat az éhezőknek.

Ezen a gyönyörű bolygón élt Mo, az ember is, több társával együtt, kisebb közösségekben. Ha éhesek voltak, vadásztak, ha szomjasak voltak, ittak a patakból, s bizony előfordult, hogy közülük néhányan a ragadozóknak estek áldozatul. Úgy gondolták azonban, hogy ez így van jól: látták a világ körforgását, s tudták, hogy ebbe ők is beletartoznak, s nem gondolták különbnek vagy többnek magukat a bolygón élő többi lénynél. Csodálták, ahogy úsznak a halak a víz alatt, ahogy a madarak repülnek az égen, a növényeket, melyek árnyékot, sokszor táplálékot és otthont biztosítottak nekik.

Ugyanígy viszonyultak egymáshoz is: mindenki tudását tisztelték, képességeit mindenki a közösség érdekében használta fel, s így nem is voltak haszontalan tagjai a csoportnak.Senki nem vett ki többet a közös ételből, mint amennyire szüksége volt, s így mindig mindenkinek elég jutott. Ekkor még csak az erkölcs létezett, a fogalma nem volt ismert, hiszen ettől eltérő cselekedetet senki sem ismert.

Történt egyszer, hogy Mo sétája során egy gyönyörű követ talált, egyetlen darabot, olyan szépet, amilyet még sosem látott. Első gondolata az volt, hogy megosztja társaival, de hiába próbálta eldarabolni, nem sikerült. Rájött, hogy mivel ebből a kőből csupán egyetlen darab van, nem fog tudni rajta megosztozni másokkal, végül a ruhájába rejtve visszament társaihoz, s próbálta tovább élni az életét, ahogy korábban. Időnként szerette megnézegetni a követ, de mivel nem akarta, hogy társai meglássák, ezért ezt csak egyedül, titokban tehette.

A titokkal azonban együtt jött egy rossz érzés: a félelem. Félt attól, hogy valaki meglátja a kövét, és elveszi tőle, félt attól, hogy baja esik, ha kiderül, hogy eltitkolta. A félelem a mindennapjai részévé vált.
Egy napon már odáig jutott, hogy megmagyarázhatatlanul rettegett például attól, hogy nem jut neki elég élelem, s attól is, hogy télen fázni fog. Sokat gondolkodott a dolgon, próbált megoldást keresni, de mikor a többieknek beszélt érzéseiről, társai nem értették, mire is gondolhat. "Eddig is mindig jutott mindenből elég" felelték "mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon." Viszont amíg gondolkodott, figyelme sokszor elkalandozott teendőiről, s azokat csak lassan, vagy egyáltalán nem tudta elvégezni. Társai felfigyeltek erre is, azt hitték, hogy beteg, adtak neki gyógyfüveket, és pár napra pihenni küldték. Mi sem kellett több neki, néhány napig elegendő ideje volt gondolkodni a megoldáson, valamint végre a követ is biztonságban nézegethette, hiszen a beteget társai mindig hagyják pihenni.

Miközben gondolkodott, hogyan is védje meg a kövét, és hogyan biztosítsa, hogy mindig legyen elegendő élelme, eszébe jutott, hogy az az érzés, amit érzett, akár segítségére is lehet. Azt tudta ugyan, hogy társai előtt ez ismeretlen érzés, de szépen lassan rájött, hogy ha bekövetkezik a baj, sokkal könnyebb lesz a félelem magvait bennük is elültetni.
Így gondolkodott, s úgy döntött, éjszaka, amikor mindenki alszik, eltünteti a közös étel egy részét - majd a gondolatot tett követte. Az ellopott élelmet még az éjszaka folyamán egy barlangba rejtette, s hosszú idő után először újra békésen tudott aludni.

Másnap csupán a közös étkezésnél derült fény a bajra, s az emberek azt sem tudták, mihez kezdjenek. Ugyan volt elég gyümölcs a fákon, s azzal kiegészítve elegendő lett volna az élelem mindenkinek, mégis, a nagy felfordulásban ez senkinek nem jutott az eszébe. Ekkor jött elő Mo, akiről társai tudták, hogy valami hasonló bajt jósolt, s őt kérdezték meg, mitévők legyenek. Mo látszólag hosszas gondolkodás után azt mondta, az étel felét tegyék félre hasonló esetre, bízzák rá, majd ő megőrzi, a maradék ételt osszák szét és egészítsék ki némi gyümölccsel. De hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek hasonló esetek, ezentúl egy ideig mindenkinek kevesebbet kell enni, s a megmaradó élelmet ezentúl tartalékolni kell.
Társai örültek, hogy a helyzetet megoldotta, s megfogadták a tanácsát: az étel egy részéről mindenki lemondott, s ezt a részt mindig rábízták. Ő pedig a rábízott élelmet mindig elvitte a barlangba, ahol minden alkalommal jóllakott, és az étel egyre csak gyűlt és gyűlt.

Mentek tovább a dolgok a maguk útján, az emberek egyre csak fogytak, s kicsit mindig éhesek maradtak, míg Mo egyre csak hízott: s mivel úgy gondolta, őt az élelem őrzésének feladata felmenti a közösségi munka elvégzése alól, így többet már nem is dolgozott. A csoport egyik tagjának azonban feltűnt, hogy míg ők fogynak és éheznek, Mo mégis hízik, s ez nem tetszett neki. Elhatározta, hogy követni fogja őt, s megnézi, mitől is hízik ez az ember oly nagyon. A barlanghoz érve meglátta, hogy Mo a közös ételből falatozik, de Mo is észrevette őt. Mivel félt, hogy társa elárulja tettét a többieknek, s elmondja azt is, hol tartja az élelmet, mielőtt még társa visszatérhetett volna a többiek közé, egy kővel agyoncsapta, s a testét visszavonszolta a csoport táborába.

"Ez az ember" mondta "lopni akart a közös ételből. El akarta venni, ami minket illet, ezért el kellett őt pusztítanom." A többiek megdöbbenve nézték, de hittek Monak, s várták a következő tanácsát. "Azért, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerülhessük, kiválasztok négy embert, akik felváltva őrzik majd a közös élelmet. Ők természetesen, hogy az élelmet megóvni tudják, teljes adagokat kapnak majd, viszont így már a jövőben több élelemről kell majd lemondanotok." Az emberek, bár nem örültek, elfogadták e bölcs ember szavait, s az általa kiválasztott négy ember kettesével, egymást váltva őrizte a barlangot. Mivel ők hozzáfértek az élelemhez, jól tápláltak lettek, a többi ember viszont egyre ritkábban lakott jól, egyre többen betegedtek meg, egyre kevesebben tudtak vadászni és halászni.

Mo viszont nagyon magányos volt, hiszen mindig az élelmet, valamint a követ őrizte; nem bízott az őrökben sem. Mivel nem volt kivel beszélgetnie, elkezdett a kőhöz beszélni.
Egy napon aztán az egyik őr meghallotta, mikor a kőhöz beszélt, s rá is kérdezett a dologra.
Mo ijedtségében elejtette a követ, miközben így válaszolt "Kivel beszélnék... Őseinkkel beszélek, azoknak a szellemeivel, akik már nincsenek köztünk. Ők jelezték számomra a bajt, ők adtak tanácsot, mitévők legyünk, mikor kevés volt az élelem.Most is, a mostani bajban is az ő tanácsukat kérem." Az őr ezen nagyon elcsodálkozott, s mikor szolgálata letelt, elmesélte ezt a faluban lakóknak is. Az emberek innentől kezdve még jobban csodálták ezt a különleges embert, aki az ősök szellemével képes beszélni, s mivel nagyon érdekelte őket, mi történik a holtakkal, ahányszor a faluban járt, annyiszor kérdezték meg őt erről. Mivel köve elveszett, szomorkodott, de mivel az emberekkel újra volt miről beszélnie, hamar elfeledte bánatát.

Elmondta az embereknek, hogy nem csak testük van, mint az állatoknak, de lelkük is: ezért is tudnak beszélni, írni. Elmondta nekik, hogy a halált követően a lélek tovább él, csak a test hal meg, s hogy hogyan él tovább a lélek, lesz-e elegendő élelme a halál után, az attól függ, mennyire élte a szabályok szerint az életét. Társai ezt elfogadták, hiszen Mo volt az egyetlen, aki tudott beszélni az ősök szellemeivel.

Történt egy napon, hogy Monak nagyon megtetszett egy asszony, akivel szívesen töltötte volna az idejét, de ez az asszony az egyik társához tartozott, s egyébként sem tetszett neki Mo. Mikor Mo már annyira vágyott az asszony társaságára, elcsalta őt a szálláshelyről, ki a barlanghoz, ahol az asszony gyermekeinek kínált ételadagok növelésével végül sikerült rábeszélnie az együttlétre. Igen ám, de alig kezdett hozzá Mo az asszony testének élvezetéhez, megjelent az asszony társa, s haragjában Mora támadt. Mivel ez a férfi is sokat éhezett, Mo viszont jól táplált volt, végül Mo győzött – ismét egy társa élete árán. Az asszony azonban nem akarta elhallgatni a többiek előtt a történteket, s Mo csak úgy tudta rávenni őt erre, hogy megígérte: a jövőben sem az asszonynak, sem a gyermekeinek nem lesz hiánya élelemből. Közösen elrejtették hát a holttestet, hogy a vadállatok elhurcolják – s ettől fogva Mo, az asszony és a gyermekei együtt éltek.

Ahogy telt-múlt az idő, Monak és asszonyának közös gyermekei is születtek, akik szintén részesülhettek a több táplálékból, s akiknek szintén nem kellett a közösségért dolgozniuk: ahogy nőttek-növekedtek, Mo közülük választotta ki az új őröket, s mivel négynél többen voltak, ezért az embereknek még többről kellett lemondani, s még jobban éheztek.

Az éhezéssel azonban együtt jártak más bajok is: betegségek, korai halálok, s mivel az emberek már saját élelmükhöz is alig-alig jutottak hozzá, sokan kényszerűségből a gyengébbek, a betegek és az idősek ételét vették magukhoz.

Mikor Mo megöregedett, a helyzet már szinte tarthatatlan volt: az emberek egymással verekedtek az ételért, az asszonyért, volt, hogy öltek is: aki erősebb volt a többinél, több ételhez s több asszonyhoz jutott – aki gyengébb, az éhezett és nyomorgott.
Mikor Mo halálos ágyán feküdt, s visszagondolt fiatalságára, eszébe jutott a kő, amit talált. Felismerte, hogy minden baj akkor kezdődött, amikor a követ megtalálta, s amikor ezt a követ kizárólag sajátjának akarta. Belegondolt, mi lett volna, ha a követ jó messzire hajítja, s rájött, hogy akkor a mai bajok be sem következtek volna.
Mivel meg akarta kímélni az embereket a további bajoktól, legidősebb fiát maga mellé hívatta, és saját bűneit vele kőbe vésette, hogy azokat kitörölni később senki se tudja. Mielőtt azonban az utasításokhoz magyarázatot fűzhetett volna, elfogyott az ereje és meghalt.
Mo fia, ott állt apja halálos ágyánál a kőtáblával, s azon gondolkodott, mit is akarhatott ezzel az apja. Eszébe jutott, hogy apja képes volt az ősök szellemeivel beszélni, s úgy gondolta, a tábla tartalma nem más, mint az ősök sokaságának utolsó üzenete, parancsa, s mikor kijött apja holtteste mellől, a kőtábla tartalmát így adta tovább embertársainak: „Apám, Mo, az egyetlen ember, ki az ősökkel beszélni tudott, meghalt. Őseink tengerének utolsó üzenetét tartom kezemben, ettől fogva mindannyiunknak eszerint kell élnünk, hogy az ős-tenhez juthassunk. Aki ezen parancsokat megszegi, halála után lelke éhezni és szomjúhozni fog.” Ezután átadta a táblát, melynek szövege így kezdődött:

Ne vedd el más ételét, asszonyát, életét
Ne csodálj idegen tárgyakat
Ne mondj olyat, ami nincs