Ez tehát maga a szó jelentése, és így is működött egészen a múlt századig, amikor is elterjedt az a (szerintem) téveszme, hogy minden emberi élet célja és értelme a saját maga boldogságérzete.
Hogy miért gondolom ezt téveszmének?
Először is azért, mert bizonyított tény, hogy az ember képes boldogság nélkül leélni az életét - nagyon sokan tesznek így - s az igazi nagy irodalmi, képzőművészeti alkotások is leginkább nem a boldogságból, hanem pont a szenvedésekből, a fájdalmakból születtek meg.
Másodszor pedig azért, mert állandó, folyamatos és hosszan tartó boldogság nincs. El lehet ugyan érni egy boldog állapotot, de az élet hozta állandó változások, megoldandó feladatok, új élethelyzetek (a komoly gondokat, bajokat, betegségeket nem említve) folyamatosan kibillentik az embert a boldogság érzetéből. Ezzel nincs is baj: így működik a világ, ettől mozgalmas és változatos.
Harmadik oka pedig az önzés. Ez valahol mintha az emberbe lenne kódolva, s csak a mértéke lenne változó. Van, ahol azt mondják, ez a természetes magatartás, és az egyházak tanításai az önzetlenségről és az önfeláldozásról csak azt a célt szolgálják, hogy ne legyen az "ember embernek farkasa", működhessen a társadalom, érvényt lehessen szerezni a jognak, stb. Ugyanakkor a "boldogok a lelki szegények" kezdetű idézet a Bibliából pont arra utal, hogy boldogságot azok nyerhetik el, akik Istennek (nem embernek) tetsző életet élnek, tehát önmaguk érdekeit félretéve igyekeznek segíteni másokon, önzetlenek és önfeláldozóak. Már ebből is látszik, hogy az emberbe kódolt önzés gátja a boldogságnak, tehát az, aki a saját boldogságát keresi, akár mások boldogsága árán is: nem fogja megtalálni. (Hogy ne csak a Bibliát vegyem alapul, egy másik, több ezer éves írás, a Tao Te King így jelöli meg az égi bölcsességet: "alkotni, adni, visszavonulni".)
Felsorolásomban utolsóként jelölt, de nem utolsó ok pedig az, hogy rengetegen összekeverik a boldogság és az elégedettség fogalmát. A mai könnyűirodalom hemzseg az olyan utalásoktól, melyekben ezt a két fogalmat összemossák: az életkörülményekkel való elégedettséget illetve elégedetlenséget azonosítják a boldogsággal, valamint a boldogtalansággal. Sok ember pedig ezen fogalmakat összekeverve nem is a boldogság, pusztán az elégedettség elérésére törekszik: birtoklásra és irányításra és biztonságra.
Manapság a házasodni készülő párok a boldogságot, elsődlegesen a saját boldogságukat várják a házasságtól, s bár többnyire nem úgy indulnak a közös életnek, hogy úgyis válás lesz a vége, az esetek felében mégis ez következik be. Miért? Egyszerű: az előbbiekben leírtam, hogy egyetlen ember is csak nagyon ritkán és rövid ideig boldog, kettő együtt pedig még kevésbé. Ráadásul sokszor pont az következik be, hogy a boldogság nem egy időben éri a két felet - s az önmaga boldogságát kereső ember ezt gyakran rossz néven veszi. (Hogy a vallási tanításokra térjek vissza: az, aki a másik ember boldoggá tételét tűzi ki célul, ilyenkor boldogságot érez: erős ellentétben az önmaga boldogságát/elégedettségét kereső és váró emberrel.)
Ugyanakkor az egyházi esküvők (melyek száma alig csökkent a vallásgyakorlók számának csökkenésével) során elhangzó házassági eskü szövege szerint boldog és boldogtalan időkben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartanak egymás mellett a felek. Mára már azonban csak az eskü szövege maradt meg, de a betartására hozott erőfeszítések száma hihetetlen módon lecsökkent.
"Kiléptem a gyereknevelő kft-ből" ír egy nő a válásáról az egyik fórum szeretős topicjában, ahol is a legtöbben hűtlenségüket, kevesebben pedig a válásukat ideologizálják. A két tábor állandóan vitában áll egymással: az egyik oldal a házasság megmentése és a közös gyermekek együtt felnevelése mellett (házastársuk megcsalásával), a másik oldal pedig a borítás, a válás mellett, s az új partnerrel új közös élet mellett teszi le a voksát. Igazságot tenni ugyan nem az én dolgom, de véleményem szerint mindkét oldal hibásan gondolkodik, mivel mindkét oldal elsődlegesen a saját elégedettségét, saját boldogságát tartja szem előtt. Míg a "gyereknevelő kft"-k tagjai csupán házastársuk (s itt nem a nyitott kapcsolatban élőkre gondolok), addig a "cég"-ből kilépettek a gyermekeik boldogságát sem tartják szem előtt.
Számtalanszor elhangzik ugyan érvként az az ideológia, miszerint a gyermek akkor boldog, ha a szülei is boldogok, s tulajdonképpen a válás gyermek érdeke: ez annyira átlátszó indok, hogy az már szinte fáj. Addig ugyanis, amíg a szülők képesek egymással normális hangon beszélni, képesek a gyermekükre megfelelő mennyiségű szeretetet, időt és energiát fordítani, a gyermeknek fel sem tűnik, hogy szülei boldogok-e vagy sem. A napi szintű, ordibálással és/vagy verekedéssel járó konfliktusok, a gyermek valós és tényleges elhanyagolása mindkét szülő részéről valóban akkora károkat okozhat a gyermek lelkében, hogy a gyermeknek is érdekévé válhat a válás; de itt is csak a végső megoldásként látom a válást, értelmesebbnek tartanám, ha két felnőtt ember képes lenne az egymással kapcsolatos problémákat félretenni a gyermek érdekében.
Elvált szülők felnőtt gyermekeként van némi tapasztalatom ebben a kérdésben. Bár az én szüleim házassága eleve elhibázott lépés volt, hiszen két, egymást kibírni és elviselni képtelen ember lépett frigyre, s a házasságuk évei alatt alig volt egy békében töltött perc, s bár én magam kívántam gyermekként sokszor, bárcsak elválnának, mégis: mind a párkapcsolatuk, mind az egymáshoz való viszonyuk, mind a válásuk komoly hatással voltak, s talán még vannak is az én párkapcsolataimra, a férfiakhoz való viszonyomra, a kapcsolatokban való kitartásomra, valamint az önértékelésemre.
Mit gondolunk tehát, ott, ahol ez nincs így, nincsenek jóformán háborús helyzetek, ott miért is kívánná a gyermek a válást?
A gyermek kívánsága, és szerintem joga is a kiegyensúlyozott gyermekkor. Nem ő döntött úgy, hogy a világra jön, szülei a felelősek érte, s így azért is, hogy ezt biztosítsák a számára. Fájóbbnak látom, ha egy szülő, saját öröm-, boldogság-, elégedettség-érzetét előtérbe helyezve kiteszi a gyermekét mindazoknak a változásoknak, bizonytalanságoknak és nehézségeknek, amik egy válással járnak, annál, ha ugyanennek a gyermeknek a szülei, két felnőtt ember boldogtalan. Még fájóbbnak látom, ha nem egy, hanem kettő, három, vagy még ennél is több gyermek szenvedi meg szülei önzését.
Bár a már házasoknak/elváltaknak tán későn jön a tanácsom, a jövőben házasulóknak még jól jöhet. Mielőtt házasságot kötnél valakivel, ne azt kérdezd meg magadtól: "ez a férfi/nő boldoggá tud-e tenni", hanem a következő kérdéseket tedd fel magadnak:
- boldoggá tudom-e tenni ezt a férfit/nőt?
- tisztelem-e annyira, hogy az iránta érzett szeretetem ne fordulhasson át gyűlöletbe?
- tisztelem-e annyira, hogy együtt tudjak vele élni szerelem és boldogság nélkül is?
- szeretem-e annyira, hogy az ő boldogságát a magamé elé helyezzem?
Ha már házasságkötés előtt nemmel, vagy bizonytalansággal reagálsz a kérdésekre, ne esküdj. Ha mégis esküt teszel, ne vállalj gyermeket.
S mielőtt gyermeket vállalnátok:
- saját örömömre vállalom-e leendő gyermekünket? (ha igen, ne vállalj gyermeket)
- kész vagyok-e feláldozni saját örömömet, boldogságomat, szükségleteimet leendő gyermekem érdekében? (ha nem, ne vállalj gyermeket)
Ha ezen kérdésekre adott megfelelő válaszok esetén később mégsem működik jól a házasságod, ne merülj az önsajnálatba se és az önvádba se, de házastársadat se vádold: valószínűleg mindketten hibáztatok, vállaljátok fel együtt ennek a következményeit, felelősen, felnőtthöz méltó módon.
Azért írtam le mindezeket, mert úgy gondolom, a felnőtt léttel együtt jár a felelősség. Felelősség önmagunkért, választásainkért, döntéseinkért, cselekedeteinkért, s felelősség azokért is, akik hozzánk tartoznak. Sokkal nagyobb azonban a felelősségünk, ha a gyermekünkről van szó: ő csak és kizárólag a mi akaratunkból jön/jött/jöhetett a világra, s így nincsen jogunk elvenni tőle semmit a saját érdekünkben. Ha ennek belátásához nem vagyunk elég felelősségteljesek: nincs jogunk más életéről dönteni.
"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.” (Goethe)
